A cikkben megfogalmaztam, összefoglaltam azokat a gondolataimat az edzői viselkedésről, kommunikációról, amelyek sportpszichológiai tanulmányaim és több, mint 30 éves edzői tevékenységem tapasztalatai szerint úgy gondolom, segítik az edzőket abban, hogy edzésen és versenyen egyaránt hatékonyan tudják támogatni versenyzőjük munkáját, sikeres szereplését. Az egyéni sportágak jelentős részében éppen a versenyidőszakot éljük ezekben a hónapokban. Érdemes elgondolkodnunk azon, edzői viselkedésrepertoárunknak melyek azon elemei, melyeket érdemes mozgósítanunk illetve mit szükséges elkerülnünk ahhoz, hogy a leghatékonyabban tudjuk segíteni sportolóink felkészülését a megmérettetésekre. A versenyző mentális felkészítésének nem elég a versenyidőszakra korlátozódnia, azt szerencsés jóval előbb elkezdeni. A felkészülési időszak elején hasznos időt fordítani arra, hogy leüljünk a versenyzőinkkel beszélgetni. Együtt átgondolhatjuk, milyen reális célokat tűzzünk ki a következő évre, mely képességeknek milyen szintű birtoklása szükséges azok eléréséhez. Vázolhatjuk elképzelésünket arról, milyen makrociklusokat tervezünk ,és azokon belül mikor milyen képességek fejlesztésére helyezzük a hangsúlyt, illetve milyen konkrét módszereket kívánunk alkalmazni. Megbeszélhetjük, mit vigyünk tovább az előző évből és mit érdemes a versenyzőink tapasztalatai szerint is elhagyni.
„Nem szeretném a versenyzőimet úgy végig hajtani az úszóedzéseken, mint egy csapat betanított fókát.” – szögezi le James Counsilman ameriai úszóedző, az Indiana Egyetem professzora is A versenyúszás kézikönyve című munkájában. A megbeszélések elősegíthetik a sportolók tudatosságának fejlődését, növelhetik elköteleződésüket a közös munka iránt, illetve a célokkal való azonosulásukat. További előnyük, hogy idővel képessé válnak a felmerülő érzések, tapasztalatok pontos megfogalmazására, ami segíti őket abban, hogy számunkra használható visszajelzéseket adjanak a közös munkáról. A felkészülés kezdetén tartott megbeszélés feladata továbbá a világos, egyértelmű határok kijelölése is, melyek nemcsak az edzésekhez szükséges fegyelmet biztosítják, de egyben érzelmi biztonságot is nyújtanak a fiataloknak. Fontos, hogy az elvárt munkafegyelmet magunkra nézve is kötelezőnek tartsuk. Egy felnőtt élversenyző elvárja az edzőtől a napi szintű felkészültséget, számít rá, hogy az edző is a közös munkán tartja fókuszát. Könnyen frusztrálódhat, bosszússá válhat, ha az edzésre szánt időben olyan dolgokról kell hallania, amelyek nem az edzés végrehajtását segítik elő. Szeretnek abban a tudatban elmenni edzésről, hogy az időt maximálisan kihasználták fejlődésükre. Az élversenyző elvárja az edzőtől, hogy érzelmi állapota is rendben legyen. Bár nagyon sok esetben valódi bensőséges érzelmi kapcsolat alakul ki edző és versenyző között, mindvégig fontos, hogy azt érezze a versenyző, a közös időtöltés az ő fejlődése érdekében történik, és róla szól. Nem szerencsés terhelni őket személyes problémáinkkal, ez kritikus helyzetben vissza is üthet. Ha egy edző-versenyző kapcsolat érzelmileg kevésbé bensőséges, attól még a céljának nagyon jól megfelelhet, ahogy a hegymászók is tartják: a kötélparti egy célszövetség, tagjainak nem kell feltétlenül jó barátoknak lenniük. Elég, ha mindenki a maga feladatát a saját helyén szakszerűen és felelősségteljesen, egymás iránti bizalommal végzi. Sok olyan helyzet adódhat egy több éves felkészülési ciklus edzőtáborai során, amikor szerencsés, ha az edző képes egyedül is lenni. A sportolóknak szükségük van arra, hogy korosztályuknak megfelelő módon kapcsolódjanak ki, nem igénylik minden eseteben az edző jelenlétét, mert feszélyezheti őket. Nem szerencsés a megterhelő edzések után még este is a nap során felvett videókkal hosszasan „üldözni” őket, szükségük van másfajta időtöltésre is, különben gyorsan telítődnek. Fontos szem előtt tartani, hogy a hangulat, amit beviszünk edzésre, megsokszorozódhat. Az érzelmek kihatnak az izomtónusra, az izomtónus pedig a koordinációra. Nagyon veszteséges tehát szomorú hangulatban, dühben, félelemben vagy a kiszámíthatatlanság stresszt okozó légkörében edzeni. A sportoló megszégyenítése, megalázása, humornak álcázott gúnyolása pedig adott esetben helyrehozhatatlanul távolítóan hathat. Célszerű felhagyni azzal a vággyal, hogy a versenyző olvasson a gondolatainkban, vagy találja ki, mit is várunk tőle. Ha úgy érezzük, bosszant minket, hogy nem úgy végzi a feladatát, ahogyan látni szeretnénk, gondoljuk még egyszer át, hogy elég világos instrukciót adtunk-e, nem lehetett-e azt többféleképpen is értelmezni. Mozgásjavításnál érdemes meggyőződni visszakérdezéssel arról, hogy ugyanazt gondoljuk-e a végrehajtás módjáról mindketten. A verseny közeledtével a feszültség mind a sportolóban, mind az edzőben fokozódhat. A tét felnőtt versenyzőknél és edzőiknél már jelentős. Nagy befektetés nagy kockázattal – normális üzletember talán nem is megy bele ilyen jellegű vállalkozásba. Egy gyengén sikerült versenyeredmény következményeként a sportoló elveszítheti akár további sportolásának alapvető feltételeit is, ösztöndíját, szponzorát, egyesületétől kapott munkabérét, szövetségi edzőtáborozási lehetőségeit, családjának, társának elvi és anyagi támogatását. Nagyon komoly egzisztenciális tétek forognak kockán, a legjelentősebbnek mégis az önbecsülés, a kompetenciaérzés elvesztésétől való félelem látszik: megerősítést nyer-e az énkép, ” tényleg az vagyok-e, akinek tartom magam?” A sportolókra sokféleképpen hathat annak elképzelése is, hogy mit nyerhet, ha jól teljesít. Az esélylatolgatás érzelmi kihatásait tekintve mindig rejt magában kockázatot. Ha a szorongás kontrollálhatatlanná válik, a teljesítmény romlani fog.
Az edző is téthelyzetet él meg, mert az ő kompetenciaérzését is befolyásolja sportolójának eredményessége. Kételyek gyötörhetik verseny előtt, vajon jól építette-e fel az edzéstervét és megfelelően időzítette-e a formát, őt fogja-e hibáztatni a sportoló, ha nem sikerül elérniük közösen kitűzött céljukat. Képes lesz-e új perspektívát mutatni sportolójának a közös munkában sikertelenség esetén? Félhet attól is, hogy megítéli a közönség, a szakosztályvezető, a média, romolhatnak egzisztenciális feltételei, elveszítheti ösztöndíját, kiemelt edzői státuszát, szakosztályi fizetését, vagy akár egész csapatát. Mi ad erőt az edzőnek, hogy ilyen körülmények között olyan biztonságot sugalljon, amelyre szükség esetén támaszkodhat a versenyző? Az edző számára adott a lehetőség, hogy figyelmének fókuszát a versenyzője érzelmei felé irányítsa, illetve saját konkrét teendői felé. A versenyzőknél alkalmazott belső beszéd itt is hasznos lehet. A „mi az én dolgom itt és most?” – kérdés feltevése és megválaszolása egyszerűnek tűnhet, mégis segítheti a szükséges fókusz megtartását. Az edző a verseny előtti este átgondolhatja a következő napra vonatkozó napirendjét. Elővételezheti, konkrétan mely dolgokra akar figyelni sportolóival kapcsolatban? (a pályára induló buszba való beszállásnál az akkreditációs kártya, a testszám, az útlevél, a sporteszköz ellenőrzése, teendők a versenybírósági értekezleten, a versenyműsor átnézése, a bemelegítés, a pihenőnap programja, a pályataktika átbeszélése a versenyzővel, stb.) Edző és versenyző pozitív lelkiállapotának fennmaradását egyaránt elősegíti, ha azt képzelik el, amit szeretnének, hogy történjen. Ezen belül is a cselekvések hogyanjára, mikéntjére érdemes helyeznünk a hangsúlyt. Hiába van a nagy akarat, ha a képzelet az ellenkezőjét segíti.
A verseny előtti utolsó órák nagy érzékenységet és önfegyelmet igényelnek az edzőtől. Ráadásul jól is kell ismernünk a versenyzőt ahhoz, hogy optimálisan tudjuk őt segíteni ilyenkor. Tudnunk kell, kinek jön jól még néhány biztató szó, és melyek a leghatásosabb mondatok. Ki az, akit megzavar a koncentrációban, ha beszélnek hozzá? Ki figyeli az órát, és ki halogatja az indulást? Mikor és mennyire dinamikusan kell szólni, ha szükséges, hogy a belső motiváción ne essen csorba? Fiatalabb korosztályoknál sok esetben nem elég a versenyzővel foglalkoznunk, meg kell tanítanunk a szülőket is arra, hogyan támogassák optimálisan a gyermekük versenyzését. A korábbi évtizedekhez képest úgy tűnik, nagyon megszaporodtak a túlságosan bevonódott szülők a sportban. Sok esetben érthető a bevonódottságuk, hiszen ők is jelentős időbeli és anyagi áldozatot hoznak gyermekük sikeréért. Egy részük azonban úgy viselkedik, mintha üzleti vállalkozást látna gyermeke sportolásában („én megveszem a sporteszközt, és leviszlek kocsival hajnalban, te add nekem cserébe a büszkeség, a szülői megdicsőülés lehetőségét”-sőt, bizonyos sportágban már pénzügyi spekulációkról is hallani), és ebben eltűnik a gyerek öröme, amit kaphatna a sportolástól, amiért ő is nagyon megdolgozik. Edző és szülő részéről egyaránt gyakori a kommunikációban a pánikot erősítő „kell” és a „muszáj”, ezért sok tehetséges fiatal látszik elkerülő stratégiát bevetni, a túlzott elvárás elől tudattalan szomatizáció lehetőségével élve. A versenyek előtt titokzatos hőemelkedés, rosszullét jelentkezhet vagy kisebb baleset is történhet. Mostanában már mutatós, színes „tape”-ek segítségével „olcsóbban” is kapható a felmentés: „Látjátok, hogy sérült vagyok, ugye, leszálltok rólam az elvárásotokkal?! „Hadd versenyezzek a magam kedvére!”- gondolatokkal vagy megfogalmazatlan érzelmekkel. Nekünk, felnőtteknek kellene arra jobban ügyelnünk, hogy elfogadásunkat, szeretetünket ne hozzuk összefüggésbe a gyerekünk, vagy sportolónk aktuális eredményével! A sportoló fiatal pontosan érzékeli az edző és a szülő lelkiállapotát, metakommunikációját. Nem csak az „megy át” neki, amit szavakkal üzenünk: „-Mondtam neki, hogy csak a saját kedvére versenyezzen! Mi akkor is szeretjük, ha nem sikerül neki!” – mondja anyuka, miközben hangja reszket az idegességtől. „- Hogy verjem ki belőle, hogy ne féljen tőlem, ha kikap?” – kérdezi apuka, és nem érzi a mondatán belüli ellentmondást.
Hogyan tudjuk elősegíteni a versenyző fejlődését a verseny eredményétől függetlenül a verseny után? Akármi is a verseny eredménye, érdemes beszélni arról, mit sikerült az eltervezettek szerint megvalósítania, és mi az, amit legközelebb másképpen szeretne csinálni. Sok esetben fontos segítenünk a verseny értékelését, de úgy, hogy mindez jóindulatú és építő legyen a jövőre nézve! Így érzékeltetjük, hogy a verseny része egy tanulási, önmegismerési, fejlesztő folyamatnak. Ezzel csökkenthetjük a sportoló szorongását az elkövetkezendő versenyektől, és fokozhatjuk az edzéskedvet, valamint a kellemes, reményteljes várakozást a következő versenyekre. Sajnos, még mindig hallani olyan vélekedést egy-egy edző részéről, hogy a szégyen érzésének megélésére szükség van, mert annak elkerülésére való törekvés jól motiválja a versenyzőt arra, hogy jobban eddzen. Az én meglátásom az, hogy egy idő után ez inkább a versenyhelyzet elkerülésére motiválja a sportolót, sőt életének egyéb területén történő megmérettetésére is negatívan hathat.
A hazai sportéletben sok edző, versenyző és szülő részéről is érezhető az akarat és a szándék misztifikációja. Természetesen nagy a jelentősége a rendszeres, kitartó munkának, a rengeteg gyakorlásnak, enélkül nincs jó eredmény, de tudjuk, hogy mindenki behatárolt genetikailag az összes képességében, csak eltérő mértékben. Nem igaz, hogy „csak akarni kell”. Egy pillanatnyi sporteredmény olyan sokváltozós függvény, mely tényezőinek, független változóinak egy részét és azok bonyolult kölcsönhatásait ma még meg sem tudjuk nevezni. Kisebb részét már mérni is tudjuk, de nagyon tévútra lehet menni, ha túldimenzionálunk egy-egy szemmel jól látható tulajdonságot, vagy módszert, eszközt, testi, lelki állapotot, mint a pillanatnyi jó vagy rossz teljesítmény okát. Ha a sportolóinkba a realitás keretein belül képesek vagyunk belelátni a jó eredményt, ha pozitívumaikban megerősítjük őket, és ha a kapcsolatunk kölcsönösen bizalommal teli, a sportoló fiatalok igazodni fog víziónkhoz, és életüket is aszerint alakítják, az edzésmunkát is úgy végzik, hogy közös célunk megvalósulhasson.
Szilárdi Katalin mesteredző
ÉRDEMES ELOLVASNI ...
A SIKER KULCSA TE MAGAD VAGY!
A VERSENYSZINTŰ SPORTOLÁS ÉS A TANULÁS ÖSSZEHANGOLÁSA
MIÉRT FORDULNAK EL A SPORTOLÁSTÓL AZ UTÁNPÓTLÁS ÉLETKORÚ JÁTÉKOSOK?