Ez a manőver elsősorban a támadók csoportos, mélységi kapura törései – így a párhuzamos rátörés vagy húzás – illetve az egyéni átlövési vagy áttörési kísérletek ellen alkalmazható sikerrel. Ezeknek az eseteknek a közös vonása, hogy a labdás támadó nagy lendülettel, elszántan, a közvetlen gólszerzés reményében tör kapura. Ennek megakadályozására a kapuelőtér-vonalnál várakozó statikus védőnek nincs reális esélye, mert a mozgásban levő, lendületes támadó talajról vagy felugrás után végrehajtott gyors átlövéssel vagy csel utáni áttöréssel rendszerint átjátssza őt. Ráadásul a hatásos védekezés lehetőségét tovább csökkenti az a tény, hogy a védő statikus helyzetéből a dinamikus támadó ellen csak késői reakcióra képes, ami legtöbbször szabálytalanságot, így büntetődobást vagy kiállítást, esetleg mindkettőt eredményezhet. Ezért mindenképpen indokolt, hogy az ellenfél támadómozgására a szemben álló védő is támadó fellépéssel válaszoljon, és az ellenfél gólszerzési kísérletét még a kezdeti stádiumban igyekezzen elfojtani. Ennek hatásos és biztonságos eszköze a szomszédos védőtársak által ügyesen végrehajtott kitámadás-biztosítás-visszazárás szorosan egymásba kapcsolódó folyamata. Jellegéből adódóan elsősorban a terület- és vegyes védekezés során alkalmazott védekezési mód. Emberfogásos védekezésnél ugyanis a végrehajtás alapfeltétele, a védők egymás melletti rendezett elhelyezkedése nem adott.
A szemben helyezkedő védő akkor mozduljon ki alaphelyzetéből, amikor a támadója előrehaladás közben a labda átvételére készül, vagy már eleve labdával a kézben egyértelműen kapura tör. Majd gyors, apró lépésekkel, jó talajkontaktussal, úgy közelítse meg a támadót, hogy annak kibontakozását már a kezdeti stádiumban megakadályozza. Jóllehet erre a legjobb és sokszor csábító lehetőség a labda elhalászása, ez a megoldás kockázatos, mert sikertelen kísérlet esetén a védő jelentős helyzeti és cselekvési hátrányba kerül. Ezért célszerű a játékos feltartóztatására összpontosítani, és gólszerzési kísérletét szabályos ütközéssel vagy közeli sáncolással akadályozni. Általában nem célszerű tartós kontaktus kialakítása, az ellenfél mindenáron való megfogása és ezzel a játék megszakítása. Célszerűbb egy rövid, de határozott ütközéssel meggyőzni a támadót, hogy nincs esélye eredeti szándékának véghezvitelére, majd amilyen gyorsan csak lehet, visszatérni az eredeti védőpozícióba (I. fázis).
Amikor a védő kilép a támadóra, a mögötte lévő terület üres, fedezetlen marad. Ezt a labdás játékos kihasználhatja áttörésre, vagy a megüresedett helyet a beálló, esetleg egy másik befutó játékos foglalhatja el. Ezeket a kísérleteket a keletkező rés minél kisebbre csökkentésével, a terület biztosításával a szomszédos védőknek kell megakadályozni. Ezért a védő kimozdulásával egy időben a szomszédos védők mindkét oldalról húzódjanak kissé közelebb egymáshoz, ügyelve arra, hogy azért a másik oldali védőtársuktól se távolodjanak el túlzottan. A két szomszédos védő elmozdulása között annyi a különbség, hogy az érkező labda felöli játékosnak kicsit jobban a rés irányába kell húzódni, mivel saját oldalazó mozgása és a besegítés útja összegződik. Míg a labda haladási irányába eső játékosnak kissé kevesebbet kell a rés irányába húzódnia, mert eredeti elmozdulását a visszalépés csökkenti. Az összezáró szomszédos védők feladata a terület biztosítása, illetve az ott tartózkodó vagy oda érkező támadó átvétele és őrizete addig, amíg a kitámadó társuk vissza nem tér védőpozíciójába (II. fázis).
A kitámadó védőjátékos akkor kezdje meg a visszahúzódást, amikor meggyőződött róla, hogy biztosan tartja ellenőrzése alatt a támadót, és az eredeti tervének megváltoztatására kényszerült. Ekkor egy pillanatnyi megtorpanás után, jó kitámasztással, mély alaphelyzetből rugaszkodjon el, és gyors futólépésekkel kezdje meg a visszavonulást. Ütközés esetén a védő jól használhatja ki a testi érintkezést lendületének fékezésére, majd megállítására. Továbbá a támadótól kis tolómozdulattal elszakadva egyrész egy végső lökést adhat ellenfelének, másrészt ily módon lendületet szerezve gyorsabban térhet vissza eredeti védőpozíciójába. Visszahúzódáskor a védőnek figyelembe kell venni azt a megváltozott helyzetet, hogy kitámadása ideje alatt a védőfal is a labdatovábbítás irányába húzódott, és ezzel együtt az ő eredeti védőpozíciója is megváltozott. Ezért a visszavonulás sohasem ugyanazon az úton és ugyanarra a helyre irányul, hanem a labda haladási irányával megegyezően, rézsútosan hátra. Miközben gyors futólépésekkel húzódik vissza, a védő tekintetével folyamatosan kövesse a játék alakulását, és annak megfelelően térérzéke, valamint perifériás látása segítségével foglalja el új védőpozícióját (III. fázis).
Meglehet, a jobb áttekinthetőség érdekében az egyes fázisok külön-külön kerültek bemutatásra, a kitámadás-biztosítás-visszazárás egy folyamatos, egymásba kapcsolódó, csoportos védekezési elem. Sőt a manőver egyszeri, folyamatos végrehajtása is csupán egy kiragadott mozaik, és valójában a játékosok annak sorozatos alkalmazásával mozognak folyamatosan a kapuelőtér előtt, a labdajárás irányába. Így a feladatkörök sem szűkíthetők le, és a játékhelyzeteknek megfelelően minden védő biztosító, majd kitámadó, illetve a visszamozgást követően újra biztosítófeladatot lát el folyamatosan. Ezért a mozgássor elsajátítása, készségszintre fejlesztése minden védő számára nagyon fontos feladat, mivel ez a csoportos védekezési elem tulajdonképpen a hatásos zónavédekezés alapjának tekinthető. Jellegéből adódóan a kitámadás-biztosítás-visszazárás elsősorban a terület és vegyes védekezés során alkalmazott védekezési mód. Emberfogásos védekezésnél ugyanis a végrehajtás alapfeltétele, a védők egymás melletti rendezett elhelyezkedése nem adott.
