Azáltal, hogy a játékosok egyre több technikai elemet hajtanak végre a gólveszélyes terület, de különösen a kapuelőtér fölötti légtérben, az ugrások száma és jelentősége is megnövekedett. Ugrással a támadó jobban megközelítheti a kaput, a védők fölé emelkedhet, ezzel kedvezőbb kapura lövési helyzetbe kerülhet. A védőjátékos pedig felugrással növelheti a sáncolás függőleges hatósugarát, vagy elősegítheti a labdaszerzést. Az ugrás jelentősége a kapuvédés során is megmutatkozik, távoli lövések esetében a sarkokra tartó labdák védését a legtöbb esetben egy ellentétes lábról történő elrugaszkodás, kisebb szökkenő-ugró mozdulat előzi meg. Szélről érkező lövések védésekor egy lábról történő fel- és kiugrással a kapus jobban megközelítheti a támadót, ezzel csökkentheti a megcélozható kapufelület nagyságát, míg a közeli lövő zónából leadott kapura lövések esetében – mint például az ívelés során – az ugróképesség a kapus számára egyenesen nélkülözhetetlen eszköz a védési technika kivitelezéséhez. Ennek megfelelően az ugrások általában a labda mozgásához, illetve mozgatásához kapcsolódnak, annak megszerzését, illetve továbbítását segítik. Meglehet, a játékban erre az ugrások számos végrehajtási formája ad lehetőséget, általános elvként megállapítható, hogy alaphelyzetből két lábról, míg futásból egy lábról célszerű elrugaszkodni.
Ha a játékos a labda továbbítását ugrással igyekszik megoldani, azt leggyakrabban futásból, egy lábról – rendszerint a dobókézzel ellentétes ugrólábról – felugorva hajtja végre. Az egylábas felugrás futómozgásból törés nélkül végrehajtható, a röppálya pedig térben és időben lehetőséget ad a labdás technika kivitelezésére, különösen támadásban.
A lendületszerzés célja az ugráshoz szükséges horizontális sebesség megszerzése és a felugrás előkészítése. A sebesség nagysága a futás lépéshosszának és lépésszámának fokozatos növelésével fokozható, amit a játékos kézben tartott labdával, labdavezetésből vagy labda nélkül egyaránt végrehajthat. Döntő szerepe az utolsó három, de különösen az utolsó két lépésnek van, mert ezalatt történik a futásból az ugrásba történő, törés nélküli átmenet előkészítése. A súlypont süllyesztése rendkívül fontos, ugyanis általa növelhető az erőközlés útja, valamint biztosítható a testtömeg optimális pályán, egyensúlyvesztés nélküli mozgatása. A kitámasztó lépés megfogja a játékos vízszintes lendületét, és elősegíti a megszerzett mozgási energia átvitelét az ugrásba. A lendítés az elugrás hatékonyságának fokozásával növeli az ugrás nagyságát.
Az elrugaszkodás célja a játékos támaszhelyzetből támasz nélküli helyzetbe juttatása, a súlypont megfelelő magasságba vagy megfelelő távolságra történő emelésével. Ezt a törzs felegyenesítésével, az ugróláb gyorserővel végrehajtott teljes kinyúlásával, lábujjhegyre emelkedésével, a lendítő végtagok segítségével hajtja végre a játékos.
A játékos célja a röppálya gazdaságos kihasználásával a labdás technika végrehajtása, az egyensúly megőrzése és a talajfogás előkészítése. A játékos a felugrással szerzett hatóerők sebességének következtében a test tehetetlenségi törvénye szerint halad a levegőben (passzív légmunka) és a röppálya különböző fázisaiban igyekszik a labdás technikát végrehajtani (aktív légmunka).
A talajfogás célja a leérkezés lendületének tompításával a játékos sérülésmentes talajra érkezésének biztosítása. A játékos már ugrás közben elősegítheti a gördülékeny talajfogást azáltal, hogy az elrugaszkodást követően nem húzza fel teljesen az elugrólábát, hanem laza, enyhén hajlított helyzetben hagyja. A talajfogás utáni egyensúly megőrzését azzal segítheti elő a játékos, hogy a test súlypontját – főleg törzzsel – úgy szabályozza, hogy annak terhe a megtámasztási területre, tehát az először talajt fogó lábra essen.
Ha a játékos a labdát ugrással igyekszik megszerezni, azt leggyakrabban alaphelyzetből vagy egy enyhe kilépés után, páros lábbal hajtja végre. A kétlábas elrugaszkodás – a karok lendítőerejének kihasználásával – maximális érintőmagasságot tesz lehetővé, ami a játékos labda nélküli tevékenységét is jelentősen segíti, különösen védekezésben (sáncolás).
A lendületszerzés célja az ugráshoz szükséges vertikális sebesség megszerzése és az ugrás előkészítése. A lendületszerzést helyből ugrásnál hátráltatja az a tény, hogy a játékos nem rendelkezik horizontális sebességgel, így az ugráshoz szükséges erőt csak lendítéssel és elrugaszkodással tudja megszerezni.
Az elrugaszkodás célja a játékos támaszhelyzetből támasz nélküli helyzetbe juttatása, a súlypont magasba emelésével. A lendületszerzés befejezésekor a fellendülő karok és a láb erejének felhasználásával a játékos páros lábbal egyidőben elszakad a talajtól.
A légmunka célja a röppálya gazdaságos kihasználásával a kívánt technika végrehajtása, az egyensúly megőrzése és a talajfogás előkészítése. A megszerzett hatóerők eredője szerint halad a játékos a levegőben (passzív légmunka), és röppálya különböző fázisaiban igyekszik a kívánt technikát végrehajtani (aktív légmunka).
A talajfogás célja a leérkezés lendületének tompításával a játékos sérülésmentes talajra érkezésének biztosítása. A páros lábbal, egyidejűleg végrehajtott talajfogás biztonságos, mivel a talajra érkezés így nagyobb felületen hajtható végre. Emellett labdával végrehajtott technika esetén szintén előnyös, mert a páros lábbal, egyidejűleg végrehajtott talajfogás még nem számít lépésnek, így a játékos további három lépést tehet meg a labdával.
Meglehet, az ugrás jelentősen segíti a játékosok tevékenységét, a talaj indokolatlan elhagyása nem célszerű. A levegőben ugyanis csökken a játékos lehetősége a helyzetváltoztatásra, egyensúlya labilissá válik, és ezek a tényezők hátráltatják mind támadásban, mind védekezésben.
A játék küzdőjellegéből adódóan tartalmaz olyan helyzeteket, amikor a játékos nem lábbal vagy nem kielégítő egyensúlyi helyzetben ér talajt, és elesik. Ez előfordulhat egyéni hibából, szükségszerűen vagy szabálytalanságból kifolyólag. A játékosnak azonban minden esetben törekednie kell arra, hogy talajra érkezése gördülékeny legyen, csökkentse az ütközésből származó veszélyeket, és az esés befejezése után gyorsan ismét alaphelyzetbe kerüljön. Ezért az esés helyes technikájának elsajátítása minden játékos egyéni érdeke, testi épségének és eredményességének alapfeltétele.
Ha a talajon lévő játékos mozdul ki egyensúlyi helyzetéből vagy talajt fogva a levegőből úgy érkezik le, hogy az egyensúlyát nem tudja megőrizni, törekedni kell az esés karokkal történő tompítására. Ezt jelentősen megkönnyíti, ha a játékos az egyensúlyvesztés irányába eső lábbal hosszan kilép, egy kényszerlépést hajt végre, így testsúlyának zöme erre a lábra tolódik.
Amennyiben a játékos tompítással igyekszik talajt fogni, de olyan nagy a horizontális lendülete, hogy az a testet a hosszúsági tengelye körül átfordítja, törekedni kell az esés gurulással történő kivédésére.
Ha a játékosnak olyan nagy a horizontális lendülete, hogy az átfordítja őt szélességi tengelye körül, törekedni kell az esés gurulóátfordulással történő kivédésére.
Amennyiben a pálya borítása lehetővé teszi, a játékos kicsúszással is fékezheti zuhanását. A közel vízszintes helyzetben, jelentős horizontális sebességgel zuhanó játékos két kézzel, tenyérrel fog először talajt, majd könyökhajlítással fékezi az esés lendületét. A szélről végrehajtott kanyarított lövésnél a dobókar kanyarító mozdulata hosszanti tengelye körül mintegy átfordítja a játékost, aki ily módon a hátán csúszva fejezi be a talajfogást.
Bármely egyéb kényszerhelyzetben, ha a játékos nem képes irányítani az esését, végső megoldásként húzza össze magát úgy, hogy ne a fej, a gerinc és egyéb érzékeny részek, hanem lehetőleg a kezek és a lábak, illetve az izommal jól párnázott testrészek érjenek először talajt. A játékosok már kezdettől fogva gyakorolják, majd olyan szintre fejlesszék az alapvető eséstechnikákat, hogy azokat különböző helyzetekben megfelelő módon, ösztönösen tudják alkalmazni. Ez az egyetlen módja annak, hogy a testi sérülés elkerülése mellett az esés ne menjen a technikai végrehajtás, így a játékos eredményességének rovására.
