Az emberi mozgásokat alapul véve ismerünk statikus, illetve dinamikus erőkifejtéseket. Más szempontból vizsgálva a motorikus tevékenységeket ismerünk ciklikus, valamint aciklikus hely és helyzetváltoztatásokat. A labdajátékok, így a kézilabda is magába foglalja valamennyi megjelenési formát.
Kiindulásként szeretném a velünk született legtermészetesebb helyzetváltoztató mechanizmusunkat, a keresztezett (extrapiramidális) rendszert a vizsgálat tárgyává tenni. Ez a rendszer biztosítja az ellentétes kar és láb mozgatását járás és futás közben. A technikai képzésnél hasznát vehetjük néhány elem oktatásánál. (Például labdavezetés, köríven történő labdafelkészítés stb.) Amennyi segítséget jelent bizonyos elemek elsajátításánál, ugyan annyi gondot jelent ennek az automatizmusnak a „feltörése”, hiszen a játékokra az aciklikusság, szabálytalanság a jellemző. Még a kívülálló számára is szembeszökő, hogy a legfontosabb technikai elemnél, a dobásnál milyen jelentős az eltérés a karok és a lábak mozgatásánál az egyszerű járáshoz, futáshoz képest. Gyakorlatilag az oktatásunk jelentős részét az ebből adódó hibák korrigálása teszi ki.
Egy következő, egy szintén természetes magatartás megváltoztatása a vizsgálat tárgya. Akármit kézbe veszünk, ami markolással nem birtokolható a tenyerünket alá helyezve magunk előtt tartjuk. A kézilabda játék során ez a labdafogás nagyon megnehezíti a folyamatos játékot, mert a kidobáshoz történő felkészítés során, a labda elvesztésének elkerülése miatt, körülményessé válik a mozgás. Túl ezen a valós veszélyen, a másik komoly gond, hogy ezzel a technikával módosított lövések nem kivitelezhetőek. Ezért azt mondjuk, hogy alaphelyzetben a labdát úgy birtokoljuk, hogy a markunkban tartott labda esetén a mély tartásban a kézhát mutat előre. Mellesleg ez az emberi normális kéztartás. Ennek érdekében használunk a kicsiknél szivacslabdát, vagy kisebb bőrlabdát, majd később kézilabda waxot.
- A labda birtoklása: A kezünkben lévő labdát helyezzük a tenyérárokba, úgy mintha a földgolyót fognánk, hüvelyk ujjunkkal és a kis ujjunkkal az egyenlítő mentén, a másik három ujjunk az északi féltekén részarányosan elosztva nyugszik. A későbbiek folyamán ez a fogás módosulhat valamelyest. Jelentős eltérés ugyanis komoly hátrányt jelent, mert a dobás során erőközlés nem a labda tömeg középpontjába történik, így a labda pályája a repülés során kiszámíthatatlanná válik. Ha ujjheggyel fogjuk a kitérés fölfelé irányul. Amennyiben a hüvelykujj, a mutató és a középső ujj fogja mintegy hosszában a labdát, oldalirányú pályamódosulás jön létre.
- Érkező labda elfogása: A felénk repülő labdát a kisgyerekek és a labdajátékokban kevésbé járatosak mélytartásból felfelé mutató tenyérrel próbálják elkapni, persze nem sok sikerrel. Az átadás ill. lövés erejétől függően ficam, súlyosabb esetben újtörés is párosulhat a helytelen technika folyományaként. A helyes kéztartás mindig adekvát formában történik. Amennyiben a labda optimálisan, fejmagasságban érkezik, a tenyerek előre, az újak rézsútosan fölfelé mutatnak. Kétkezes labda átvételnél a hüvelyk újak 2-3 centiméterre, a mutató újak 4-5 centiméterre közelítenek egymáshoz. A korszerű, gyors játék ezt a technikát jelentősen módosította. Azért, hogy a labda minél hamarább kidobó helyzetbe kerüljön, egy aszimmetrikus kéztartást vesznek fel az elfogás előtt. Az ügyesebbik kéz a labda mögé kerül, míg a másik kéz oldalról segíti a biztos elkapást. Egy sajátos lábmunkával és egy törzselfordulással, a dobókézzel ellen oldali vállal előre biztosított az azonnali passzhelyzet, illetve kapura lövési pozíció. A futás közbeni labda átvételnél gyakori hiba a karok késői módosítása. A futómunka során a korábban említett keresztezett reflex működik, a két kéz térben és időben eltérően mozog, amikor a labdáért nyúl. Az eredmény már az ismert labdaelvesztés, illetve ujjsérülés. Ennek elkerülése érdekében, jóval a labda átvétel előtt egymás mellé helyezett kezekkel futtatjuk a tanulókat.
- Támadó lábmunka kialakítása felállt védelem elleni játéknál: Alapvetés a támadásnál, hogy rátöréssel előre irányuló mozgással vegyük át a labdát. A kezdők leggyakoribb hibája a hátrafelé mozgásban való labda elkapás, majd ezt követi a másik kapitális hiba a visszahelyezkedés elmulasztása. Ez a két jelenség felel azért, hogy a játék nem folyamatos. Időben nem lehet olyan társnak adni a labdát, aki veszélyt jelentene az ellenfél kapujára, mert hátrafelé mozgásban kapják a labdát. A szabad társ hiányában gyakran labdaelvesztés a következmény, és a húzás, mint alaptaktikai elem alkalmazhatatlan. Egy egyszerű kényszerítő helyzettel javíthatunk ezen a hiányosságon. A tanulók négyesével helyezkednek el. Két tanuló adogat 8-10 méterre egymással szemben felállva. Két társ a passzolgatók mögött áll előre nyújtott kézzel. A három lépés passzolás után a tanuló hátrafelé történő mozgással megérinti a mögötte álló társ kinyújtott kezeit, aki kis nyomást gyakorol a passzoló hátára kikényszerítve így a helyes előre- hátra mozgás ritmusát. Amennyiben a dobó karral ellen oldali vállát hangsúlyosabban megnyomja, a hasznos elfordulást is kikényszerítheti. Teljesen kezdőknél a tanár segítsége egyszerűbbé teheti az elsajátítást.
- Egykezes felsődobás oktatása: A civilizáció előrehaladása magával hozta az inaktív életmódot. Ez a hajító mozdulat jelentős elkorcsosulását eredményezte. A gyermekek intézményes nevelése során a bölcsődékben, óvodákban csak szépen alulról szabad dobni, jóllehet a járókából még szabályos felsődobással hajítja ki a játékait. Mi a lényege a felsődobásnak? A könyök meg kell, hogy előzze a kezet a derékszögnél nagyobb nyitás megtartása mellett. Ez az ízületi szög időnként módosulhat a dobás módjától függően. A nagy erejű lövésekhez nem elegendő csupán a kar energiája, szükséges a test teljes tömegéből nyerhető többlet. A mérések azt sejtetik, hogy a váll járulhat hozzá leginkább a plusz energiához.
Visszatérő jelenség a kézilabda pályákon a tanárok, edzők részéről a hadakozás a dobás közbeni lógó könyök miatt. Az esetek nagy többségében nem akarati tényező játszik közre ennél a hibánál. A hiba forrása a koordináció, illetve a vállízületben működő izmok erejének a hiánya. Különösen a lányoknál jelent problémát a nyitott hónaljárokkal való erőkifejtés. A feladat tehát kettős jellegű. Nagyon sok erősítő gyakorlat. Nehezített szerekkel való hajítás csaknem nyújtott karral. Ügyeljünk arra, hogy a hajító gyakorlatoknál a távolságot tartsuk szem előtt. Közelre történő dobás nem vált ki adekvát ingereket. Mindig a teljesítő képesség határán kell végezni a gyakorlatokat. Nehezített szereket előre dobassunk. Természetesen kellő bemelegítés előzze meg a maximális erőkifejtéseket. Ez a kezdőknél jelentheti a pálya hosszában történő átdobását, mint rendszeres állandó gyakorlat a bemelegítést követően.
A dobások előtti lendületszerzések: tanácsos a földről történő dobások oktatásánál a sasszéval való lendületszerzést előnybe részesíteni. Ez ugyanis stabilabb kidobási helyzetet biztosít, ami a koordinációt segíti. Később térjünk át az elülső, illetve a hátsó keresztlépés oktatására. Gyakran látunk olyan képzési irányokat, hogy minél kevesebb lépéssel hajtsa végre a tanítvány a kapura törést. Ez azért hibás, mert az abszolút gyors játékra való törekvés a játék két fontos tényezőjét károsítja. Az egyik, hogy nem ad időt a védelemnek a megtévesztő akciókra való hibás válaszadásra. A másik talán még fontosabb eleme a taktika tanulásának, a döntési idő értelmetlen beszűkítése limitálja a variációs tárházat. A folyamatos játék feltételezi, hogy az utolsó lépéssel minden irányba biztosítsuk az átadási lehetőséget.
Lépésvariációk: kapura lövésnél, passzív védők esetén kevés futólépés felugrásos lövést alkalmazzunk. Kitámadó védők esetén beszökkenést, sasszét alkalmazzunk, mert csak a két lábas kapcsolat a földdel teszi lehetővé a cselezési irány megválasztását.
- Tanítsunk meg minden gyereket esni, hogy a játék során alkalmazott bevetődéses bedőléses technikát és a véletlen eleséseket sérülésmentesen tudják végrehajtani. Ki kell alakítani azt a sztereotípiát, hogy minden esésnél úgy forduljon, hogy hossztengely körül forogva fokozatosan csökkentse a sebességét.
- A kapusokat meg kell tanítani kicsúszni, és vetődni. Nem elég csupán az úgynevezett lépegetős „szemafór” technika.
- A játékok egyik legfontosabb, bár nehezen elsajátítható része a támadás utáni azonnali visszarendeződés automatizálása. Mivel a labdát csak egy játékos lőheti kapura, a dobás pillanatában rajta kívül mindenkinek vissza kell rohanni teljes erővel. Ez nem lehet mérlegelés kérdése. Ne hagyjunk szó nélkül egyetlen egy rossz végrehajtást se. Röviden és minden bántás nélkül hozzuk tudomására a tanítványoknak az elkövetett hibát. Tipikus, visszatérő hibák esetén hozzuk minden gyerek tudomására a jellegzetes rossz mozgást és a javítás módját. A deviáns, a munkát akadályozó gyereket időlegesen zárjuk ki a játékból és csak a pozitív változás után engedjük újra bekapcsolódni. Minden óra játékkal érjen véget és fokozottan ügyeljünk a kevésbé ügyes tanuló pozitív kezelésére. Adjunk nekik képességeikkel összhangban játéklehetőséget, mivel, ha erőn felül foglalkoztatjuk, a társak ellenérzését válthatja ki, ő pedig befelé fordulóvá válik, és nem fogja megszeretni a csapatjátékokat. Tanítsuk meg őket a szabályok ismeretére és esetleg, mint bírók működhetnek közre. Minden mérkőzés “pacsizással” érjen véget.
