Az egyéni és csoportos támadási kísérleteket a csapattevékenység foglalja egységbe. Ez egyúttal a kézilabdázás legmagasabb szervezeti egysége, amely megfelelő közeget biztosít az egyénnek – társai segítségét kihasználva – képességei kibontakoztatására a csapat eredményessége érdekében. A csapattevékenység során jól kihasználható a különböző képességekkel rendelkező játékosok bizonyos pozíciókban való jártassága, valamint jól érvényesül az az elv, miszerint a játékosok jól szervezetten, csapatformációban jobb teljesítményre képesek, mint külön-külön egyénileg. Amíg azonban az egyéni és csoportos taktikai elemek spontán módon vagy kis szervezéssel kivitelezhetők, addig a csapattevékenység megszervezése, hét játékos mozgásának összehangolása már lényegesen nehezebb feladat.
- ki kell alakítani a játékosok legoptimálisabb alapfelállását
- meg kell határozni a támadásfelépítés módját
- ki kell választani a megfelelő támadási rendszert
- a támadási rendszert hatásosan kell tudni alkalmazni különböző védekezési rendszerek ellen
- a támadási rendszert hatásosan kell tudni alkalmazni különböző játékszituációkban
A tervszerű és tudatos támadójáték egyik ismérve a játékosok optimális és célszerű elrendeződése, általános alapfelállása. Így gyakorlati szempontból az alapfelállás tulajdonképpen nem más, mint a támadók adottságai és képességei szerinti elhelyezkedése a gólveszélyes területen. Más megközelítésben az alapfelállás egy kiindulási pont a támadásfelépítéshez, a játék során ismételten visszatérő, sőt gyakran a támadásbefejezéskor is felismerhető rend. Természetesen azonban az alapfelállás nem jelenthet merevséget, nem korlátozhatja a játékosok mozgásszabadságát és nem határolhatja be teljes mértékben a tevékenységüket. Csupán egy olyan tájékozódási alapot biztosít a játékosoknak, melynek segítségével célszerűen alakíthatják egymáshoz igazított mozgásukat. Figyelembe véve a védők jellegzetes elhelyezkedését, az alapfelálláson belül első és második támadási vonal különböztethető meg.
- a támadás első vonalába a kapuelőtér közvetlen közelében elhelyezkedő szélsők és beállók tartoznak
- a támadás második vonalában, a gólveszélyes terület határán az átlövők fejtik ki tevékenységüket
Tehát az alapfelállás – mint egy állandó kiindulási pont – jó hátteret biztosít a támadás felépítéséhez, és annak szervezése során az egyéni, csoportos és csapattaktikai feladatok megoldásához.
A támadásfelépítés sikeréhez nagymértékben hozzájárul a helyesen megválasztott alapfelállás. Emellett nem szabad figyelmen kívül hagyni a saját és az ellenfél csapatának képességeit, jellemző stílusát.
Így számításba kell venni a mindenkori edzettségi állapotot, az egyéni képességek szintjét, a játékosok szimpátiáját, esetleges antipátiáját a különböző támadási manőverek iránt. Továbbá, főleg az egészséges csapatmorál szempontjából nem elhanyagolható tényező, hogy lehetőleg valamennyi csapattag hasznos feladatot kapjon, így egyaránt aktív és értékes részese legyen csapata eredményességének. Meglehet, mindig a támadás tekinthető elsődlegesnek, szintén figyelembe kell venni az ellenfél védekezési rendszerét, csapatjátékának erősségeit, esetleges gyenge pontjait. Ezen szempontok ismeretében a csapatnak alapvetően két lehetősége van a támadás felépítésére:
- a játékosok egyéni képességeire hagyatkozva improvizatív módon, szabad játékkal
- vagy előre begyakorolt manőverekkel kombinatív módon, kötött játékkal
Amennyiben a csapat szabad játékkal építi föl a támadást, a játékosok mozgásterülete, tevékenysége, valamint a labda útja kötetlen, és az improvizáció, az egyéni helyzetkialakítás kerül előtérbe. Ez a támadási mód tág teret biztosít a játékosoknak kreativitásuk, improvizációs készségük érvényesítésére, a viszonylagos mozgás- és játékszabadság megengedi a vállalkozó szellemű, bátor kezdeményezést. Az ésszerű mozgásos és cselekvési szabadságot tartalmazó játék lehetőséget ad a könnyed, felszabadult, mozgékony támadásra, valamint az átlagon felüli képességekkel rendelkező játékosoknak előnyös vonásaik érvényesítésére.
Ebből következik, hogy az eredményes szabad játék igényli a játékosok sokoldalú technikai képzettségét, taktikai érettségét, a játékostársak összeszokottságát és az ellenfél védelmi rendszeréhez való rugalmas alkalmazkodást. Továbbá az egyének tevékenységét jól foglalják egységbe a támadás csoportos taktikai elemei, különösen a helycsere/keresztezés, az elzárás/leválás és a húzás alkalmazása. Meglehet, ebben a játékformában az egyéni teljesítménynek kiemelkedő jelentősége van, a csapat érdekében bizonyos megkötésekre, célszerű korlátozásokra szükség van. Így a játék eredményességének kritikus pontja annak határnak a megérzése, ahol az egyéni kezdeményezés még nem csap át egyéni villongásba, és a játékosok tevékenysége a csapat érdekében történik.
Ezért a támadók játékintelligenciája, pozitív emberi vonásai, a megfelelő önkontroll és a csapattársak tevékenysége iránti tolerancia alapvető fontosságú. Másfelől az állandóan változó különböző játékszituációk spontán egyéni rögtönzéseket, változatos és látványos megoldásokat szülnek, ezért a szabad játék mind a játékosok, mind pedig a nézők számára igen élvezetes.
Amennyiben a csapat előre meghatározott, kötött játékkal építi föl a támadást, úgy az alapfelállás, a játékosok mozgásiránya, tevékenysége, valamint a labda útja meghatározott, és a kollektív helyzetkialakítás kerül előtérbe.
Az előre begyakorolt manőverek – „figurák” – egyikének végrehajtására az edző vagy az irányító ad utasítást, rendszerint az ellenfél megtévesztése érdekében fedőnevet vagy számot használva. A bemondott játékelemet aztán a játékosoknak a tanultak szerint, megalkuvás nélkül végig kell játszani, ezáltal alakítva ki valamelyik csapattag részére gólhelyzetet.
Elméletileg, ha a csapat a kiválasztott manővert sikeresen megvalósítja, úgy minden támadás gólhelyzetet eredményez. Gyakorlatilag azonban még a legtökéletesebb begyakorlás ellenére is egyéni technikai hibából, fegyelmezetlenségből vagy az ellenfél szabálytalanságából, nem várt reakciójából adódóan hiba csúszhat a végrehajtásba, így ez az elmélet csak egy ideális elképzelés marad.
Ezért praktikusabb kevesebb alapmanővert több alternatív befejezési lehetőséggel begyakorolni, ami a támadóknak lehetőséget ad a játékszituációk szerinti legmegfelelőbb variációk kiválasztására. Ez a viszonylagos döntési szabadság egyben lehetővé teszi, hogy az egyén a kötöttségek ellenére is alkotó tagja legyen az akciónak, és ne degradálódjon csak egy fogaskerékké a gépezetben.
Az eredményes kötött játék technikailag és taktikailag legalább átlagosan képzett, valamint rendkívül fegyelmezett játékosokkal valósítható meg, akik a csapat érdekében képesek háttérbe helyezni egyéni eredményességüket. Rendkívül fontos továbbá, hogy a játékosok higgyenek a manőver sikerében, és föladva viszonylagos mozgásszabadságukat, meggyőződéssel hajtsák végre a rájuk bízott – néha rangon alulinak érzett – részfeladatot.
A kötött játékra való felkészülésnél bizonyos problémákat okoz az, hogy a „figurák” gyakorlása időigényes, néha unalmas, és valamennyi játékosnak ismernie kell az összes begyakorolt mozgást. További gondot jelent egyes játékosok hiányzása, új játékosok beépítése, valamint a játékoscsere megoldása.
Mégis, a kötött játékból szerzett gól jelentősen erősíti a csapatszellemet, tartást ad a játékosoknak, és különösen bizonyos játékszituációkban, amikor az egyéni próbálkozások sorozatosan eredménytelennek bizonyulnak, egy-egy sikeres manőver elmozdíthatja a csapatot a holtpontról.
Ezért célszerű, hogy óvatos, szabad játék alkossa a támadásfelépítés alapját, azonban a csapat rendelkezzen néhány hatásos, előre begyakorolt manőverrel olyan speciális játékszituációkra, mint a kapuelőtér közelében megítélt szabaddobások, számbeli előny-hátrány vagy egyéni emberfogás.
Amint látható, mind a szabad, mind a kötött játék tartalmaz olyan értékeket, amelyek hathatósan segítik a csapat támadásépítését, így nem lenne igazságos egyik játékforma jelentőségét a másik fölé helyezni. Meglehet, a modern játékstílus előnyben részesíti a kezdeményező, vállalkozó szellemű támadót, a teljesen szabad, minden megkötés nélküli támadójáték nem lehet járható út, és az hosszú távon káoszhoz vezet. Másfelől lehetetlenség meghatározni a játékos minden megmozdulását, a labda útját, pontosan kiszámítani az ellenfél reakcióját és így tovább.
