A kapura lövés a támadás befejezésének módja, közvetlen gólszerzés reményében. A támadásszervezés célja olyan helyzeti előny kialakítása, melyből a csapat egyik tagja jó eséllyel hajthat végre közvetlen kapura lövést. Ennek fő színtere a gólveszélyes terület, a játéktérnek azon része, ahonnan a támadó csapat reális körülmények között gólt érhet el. A gólveszélyes terület kiterjedését nehéz pontosan behatárolni, mivel annak nagyságát a támadók-védők pillanatnyi helyzete, a játékosok tudáskülönbsége és lövőereje csökkentheti vagy növelheti. Mérkőzések összegzett kapura lövéseinek vizsgálata alapján azonban megállapítható, hogy a kapura lövésekre leggyakrabban a kapuelőtér és a szabaddobási vonal közötti területről, de különösen az átlövők pozíciójából vállalkoznak a játékosok. A kapuelőtér fölötti légteret csaknem teljes szélességben, és a kapu felé csökkenve használják, ugyanakkor szembetűnő a kapuelőtéren kívülről, szélről kapura küldött labdák számának növekedése.
A távoli lövések zónája a legnagyobb kiterjedésű, a kaputól legtávolabbi terület, mely főként az átlövők pozícióját és fő mozgásterületét foglalja magában. Figyelembe véve a védők általános elhelyezkedését – azt a tényt, hogy a kapuelőtér-vonal előtt tömörülve a kapuból jelentős felületet takarnak el –, a játékosok a védőfal között vagy fölött talajról, illetve a levegőből végrehajtott lövésekkel igyekeznek eredményesek lenni.
A felső lövés a kézilabda-mérkőzésen előforduló egyik legegyszerűbb és leggyakoribb dobásfajta, mely lehetőséget nyújt közvetlen góllövésre a védő válla fölött, a dobókézzel azonos oldalon. Technikai kivitelezése az ember természetes, ősi dobómozdulatára épül, tulajdonképpen annak labdával végrehajtott változata. Ezért a felső lövés egyúttal a többi dobásforma alapjának, végrehajtási modelljének tekinthető.
Az elhajlásos lövés a felső lövés továbbfejlesztése a dobás hatósugarának kiszélesítése érdekében, amikor is a dobó jelentős elhajlással igyekszik kikerülni a sáncoló védőt a dobókézzel ellentétes oldalon. Meglehet, technikai végrehajtását megnehezíti, hogy az néhány speciális képességet – mint például a csípőizület lazasága, a gerincoszlop hajlékonysága, a törzsizomzat ereje, a mozgáskoordináció magas szintje – igényel, jó végrehajtás esetén az elhajlásos lövés nagymértékben növeli a kapura lövő játékos esélyeit a szemben álló védő ellen.
Az alsó lövés kialakulását nagymértékben elősegítette az a tény, hogy az évek során a domináns felső dobás elleni védekezés jelentősen feljavult. Így a felső lövésnek kialakult egy olyan változata, amikor a játékos a felül sáncoló védő kezei alatt, a dobókézzel azonos oldalon igyekszik kapura lőni a labdát. Ezzel a kapura lövési móddal tovább növelhető a lövősugár, mivel az alsó lövés technikai végrehajtása térdtől vállmagasságig nagyon hasonló.
A felugrásos lövés a kézilabdázás legjellegzetesebb dobásmódja, ami az alapvető mozgáselemek (futás, ugrás, dobás) egyesítésével kifejezi a kézilabdázásban rejlő dinamika, ügyesség, látványosság korlátlan lehetőségeit. Ezt a kapura lövési módot – a talajról végrehajtott átlövések hatósugarának kiterjesztése érdekében – az északi játékosok fejlesztették ki, és a felugrásos lövés rövid időn belül a játék meghatározó eleme, és egyik legeredményesebb kapura lövési módja lett. Meglehet, technikai végrehajtását nehezíti az a tény, hogy az ugrást a levegőben egy felső dobással kell kombinálni, éppen ebben rejlik a lövés nagy lehetősége. A védők fölé ugorva ugyanis lehetőség nyílik azok zavaró tevékenységének részleges kizárására és a szélességben jól záró zónavédelem átlövésére.
A közeli lövések zónája a kapuelőtér-vonal mögötti légtér, a kapuhoz viszonyítva átlagosan a legközelebbi terület. Meglehet, ez a szektor elsősorban a beállók befejező tevékenységének területe, a mezőnyből áttörő játékosok szintén gyakran fejezik be akciójukat kapura lövéssel a légtérben. Ennek a területnek a sajátossága, hogy – bár a lövésszög és a lövéstávolság a legoptimálisabb – a játékosoknak a levegőben, a védők mögött, azokhoz közel kell a lövést végrehajtani, és ez mind az előkészületet, mind a dobás végrehajtását megnehezítheti. Ezért a játékosok beugrással, bedőléssel, bevetődéssel igyekeznek kikerülni a védők hatásugarából, miközben végrehajtják a megfelelő lövőtechnikát.
A beugrásos lövéssel a játékos egyrészt megpróbál a védők hatósugarából kikerülni, másrészt igyekszik az ellenfél kapuját minél jobban megközelíteni. A játékos közvetlenül a kapuelőtér-vonal elől rugaszkodik el, majd hosszan repülve a levegőben, a kapuelőtér fölött hajtja végre a dobást. Ily módon a távolság csökkentésével fokozható a dobás pontossága, valamint a levegőben figyelemmel kísérhető a kapus helyezkedése. Ezért a tiszta gólhelyzetek – ziccerek – befejezésének leggyakoribb módja a beugrásos lövés.
A bedőléses lövés a beállójátékosok egyik alaptechnikája, gyakori kapura lövési módja. Ezúttal a játékos dőléssel igyekszik kikerülni a védő hatósugarából, és eközben úgy hajt végre kapura lövést, hogy megőrzi biztos támaszhelyzetét a talajon. A lendületszerzést és a dobás előkészítését megnehezíti, hogy a beállójátékos leggyakrabban a kapunak háttal helyezkedik el, így a megkapott labdával először szembe kell fordulnia a kapuval.
A bevetődéses lövés a beugrásos és bedőléses lövés ötvözetéből, azok továbbfejlesztésével alakult ki, egyesítve a két lövésfajta előnyeit. Bevetődéssel a játékos egyrészt távolabb kerülhet a védőktől, ezáltal csökkentheti azok beavatkozásának lehetőségét, másrészt jelentősen növelheti a vízszintes lövésszöget. Meglehet, technikai kivitelezése nem könnyű, a bevetődéses lövés jelentősen megnövelheti a beállójátékos eredményességét, emellett ez a kapura lövési mód igazán akrobatikus és látványos technikai elem.
A külön-külön legkisebb területű szélső lövések zónája a kapu két oldalán, szimmetrikusan helyezkedik el, és a szélsők fő mozgásterületét foglalja magában, kisebb részben a talajon, nagyobb részben a kapuelőtér légterében. Ennek a területnek a sajátossága, hogy bár az optimális lövéstávolságban helyezkedik el a kaputól, szélességi fekvése miatt a vízszintes lövésszög jelentősen leszűkül. Ezt a hátrányt a dobás előkészítése során beugrással-bevetődéssel, továbbá speciális kapura lövési technikákkal igyekeznek ellensúlyozni a játékosok.
A kanyarított lövés a szélső játékosok jellemző dobásmódja, mely a lövésszög növelésével és a kapu jobb megközelítésével kedvezőbb lövőpozíciót tesz lehetővé a dobókézzel ellentétes oldalon játszó szélsők – például jobbkezes balszélső – részére. E kapura lövési mód előnyei abból erednek, hogy a dobás végrehajtása során a játékos egy félköríves mozdulatot tesz meg a labdával. Ez mind a kapus, mind a védőjátékos számára megnehezíti a közbeavatkozást, mivel csupán a támadójátékos elhatározásán múlik, hogy a karmozgás melyik fázisában engedi útjára a labdát. A technikai végrehajtás szempontjából előnyös, ha a szélsőjátékos a sarokból indul, ami egyenes irányú lendületszerzést tesz lehetővé.
A beugrásos-elhajlásos lövés kifejlődését az a tény tette szükségszerűvé, hogy a dobókézzel azonos oldalon játszó – például jobbkezes jobbszélső – játékosok számára a lövésszög erősen leszűkül. Ezt a hátrányt egyrészt a kapuelőtér fölé történő beugrással, valamint egy erőteljes, dobókézzel ellentétes irányú elhajlással igyekeznek ellensúlyozni a játékosok, amivel a lövésszög és így a megcélozható kapufelület nagysága jelentősen megnő. A labdaátvétel után a játékos ideális esetben a szabaddobási és az oldalvonal találkozásától indítja a lendületszerzést, lehetőleg a kapu felé vezető legrövidebb úton.
Közeli kapura lövés esetén gyakran előfordul olyan helyzet is, amikor a kapus előremozogva szinte teljesen elfedi a kapu felületét. Igaz, így a megcélozható kapufelület erősen csökken, ugyanakkor a labda kapus fölötti átívelésével jó lehetőség kínálkozik annak kapuba juttatására. Az ívelés végrehajtása az utolsó pillanatig megegyezik a kapura lövés mozdulatsorával, így a lendületszerzés, a labda felkészítése, a dobóhelyzet kialakítása és a dobás megindításának mozdulata is azonos. Ezzel a támadó mindegy készteti a kapust az erős lövés szemafortechnikával történő védésére, majd kivár egészen addig, míg a kapus elérte ugrásának tetőpontját. Aztán a játékos előremozgó dobókezét a váll vonalától fokozatosan lelassítja, és erőteljes csapómozdulat helyett egy felfelé irányuló, lágy csuklómozdulattal íveli a labdát a lefelé eső kapus felett.
A légi dobás vagy röviden “röpte” tulajdonképpen jól ismert formája a kapura lövésnek, hiszen légmunkája a beugrásos lövéssel megegyező. Az előkészítést azonban labda nélkül hajtja végre a játékos, anélkül ugrik a kapuelőtér fölé, majd a levegőben átvett labdát gyors mozdulattal küldi kapura. A technikai végrehajtás kritikus pontja a labda átvétele, felkészítése és a dobás összehangolása, melyet a játékosnak viszonylag rövid idő alatt a levegőben kell végrehajtania. Ezért az ugrást az érkező labda irányába úgy kell időzíteni, hogy a labdát még felszálló ágban vagy az ugrás csúcspontján vegye át a játékos.
A labda lövés közbeni megpörgetése az utóbbi évek divatos és gyorsan fejlődő kapura lövési módja, amely a közeli és a szélső lövőzónából látványos gólszerzésre nyújt lehetőséget. Lényege, hogy a kapuelőtér fölé ugró vagy büntetődobást végrehajtó játékos a megcélozható kapufelület növelése érdekében a lövés során a kisujj vagy a nagyujj irányába csuklójával erőteljesen megpörgeti a labdát. Így az a talajra érkezés után jelentős vízszintes eltéréssel pattan vissza és mintegy megkerüli a kapust.
