A kapura lövés a támadás befejezésének módja, közvetlen gólszerzés reményében. A támadásszervezés célja olyan helyzeti előny kialakítása, melyből a csapat egyik tagja jó eséllyel hajthat végre közvetlen kapura lövést. Ennek fő színtere a gólveszélyes terület, a játéktérnek azon része, ahonnan a támadó csapat reális körülmények között gólt érhet el. A gólveszélyes terület kiterjedését nehéz pontosan behatárolni, mivel annak nagyságát a támadók-védők pillanatnyi helyzete, a játékosok tudáskülönbsége és lövőereje csökkentheti vagy növelheti. Mérkőzések összegzett kapura lövéseinek vizsgálata alapján azonban megállapítható, hogy a kapura lövésekre leggyakrabban a kapuelőtér és a szabaddobási vonal közötti területről, de különösen az átlövők pozíciójából vállalkoznak a játékosok. A kapuelőtér fölötti légteret csaknem teljes szélességben, és a kapu felé csökkenve használják, ugyanakkor szembetűnő a kapuelőtéren kívülről, szélről kapura küldött labdák számának növekedése.
A külön-külön legkisebb területű szélső lövések zónája a kapu két oldalán, szimmetrikusan helyezkedik el, és a szélsők fő mozgásterületét foglalja magában, kisebb részben a talajon, nagyobb részben a kapuelőtér légterében. Ennek a területnek a sajátossága, hogy bár az optimális lövéstávolságban helyezkedik el a kaputól, szélességi fekvése miatt a vízszintes lövésszög jelentősen leszűkül. Ezt a hátrányt a dobás előkészítése során beugrással-bevetődéssel, továbbá speciális kapura lövési technikákkal igyekeznek ellensúlyozni a játékosok.
A kanyarított lövés a szélső játékosok jellemző dobásmódja, mely a lövésszög növelésével és a kapu jobb megközelítésével kedvezőbb lövőpozíciót tesz lehetővé a dobókézzel ellentétes oldalon játszó szélsők – például jobbkezes balszélső – részére. E kapura lövési mód előnyei abból erednek, hogy a dobás végrehajtása során a játékos egy félköríves mozdulatot tesz meg a labdával. Ez mind a kapus, mind a védőjátékos számára megnehezíti a közbeavatkozást, mivel csupán a támadójátékos elhatározásán múlik, hogy a karmozgás melyik fázisában engedi útjára a labdát.
A technikai végrehajtás szempontjából előnyös, ha a szélsőjátékos a sarokból indul, ami egyenes irányú lendületszerzést tesz lehetővé. A melltájékon tartott labdát a lendületszerzés utolsó két lépésében csípő elé viszi a játékos, ezáltal megelőzve a védők közbeavatkozását, majd bal lábbal a kapuelőtér-vonal előtt kitámaszt és mélyre süllyeszti súlypontját. Az elrugaszkodást a jobb láb térdének erőteljes fölfelé-előre lendítése indítja meg, majd a játékos felsőtesttel elfordulva, bal vállal előre hosszan, magasra ugrik a kapushatárvonal irányába. Az elrugaszkodással egy időben történik a labda felkészítése dobóhelyzetbe, amikor is a dobókar egy félköríves mozdulattal lendíti a labdát a csípőtől a test mögé, a fej fölé. A kialakított dobóhelyzetben a játékos a gólvonallal megközelítőleg párhuzamosan repül a levegőben, törzse egyenes, enyhén fordított, jobb lába enyhébben, bal lába pedig nagyobb mértékben hajlított. A bal kéz laza tartásban egyensúlyoz a test előtt, míg a dobókar könyökben erősen hajlítva a test mögött, a fej fölött tartja a labdát.
A dobómozdulatot az ugrás csúcspontján a bal láb nyújtása és a dobókar előre-lefelé lendítése indítja meg, melyek a dobás irányába fordítják a felsőtestet. Ezt követi a jobb láb sarkának kifelé fordítása, amely dobásirányba fordítja a csípőt, kialakítva az ívhelyzetet. A köríven lefelé lendülő dobókar fokozatosan kinyúlik, valamint a minél kedvezőbb lövésszög elérése érdekében a törzs enyhén elhajol a labdás kéz irányába. A dobómozdulat befejezéseként az alkar a megfelelő dobómagasságban előrelendül, a csukló és az ujjak egy csapómozdulattal erőteljesen felgyorsítják, majd a kapu felé küldik a labdát.
A kidobást követően először az ugróláb, majd kis ütemkülönbséggel a jobb láb fog talajt, és a térd-, valamint a bokaízület fokozatos hajlítással fékezi a játékos függőleges lendületét. Majd ezt követően a játékos mély helyzetből fokozatosan felemelkedve, gyors futólépésekkel fékezi le vízszintes irányú lendületét. A törzs nagyobb mértékű elhajlása vagy a lövés késleltetése gyakran okozhat egyensúlyvesztést, amit a test hossztengelye körüli átfordulással (esés kigurulással), esetenként háton történő kicsúszással védhet ki a játékos. Gyakran fordul elő, hogy a szélső játékos csel vagy egyéb előkészítő mozgás után a mezőnyből indul, és nincs lehetősége egyenes irányú lendületszerzésre. Így a kanyarított lövésnek kialakult egy másik végrehajtási módja is.
Ez esetben a játékos a védő közvetlen közeléből a dobókézzel azonos lábról úgy rugaszkodik el, hogy közben a csípőtájékon tartott labdát dobókézzel test előtt egy félköríves mozdulattal lendíti a védő mögé, dobóhelyzetbe. Az ugrás iránya követi az előrelendülő labdás kezet, és így a játékos a minél kedvezőbb lövésszög nyerése érdekében az alapvonallal megközelítőleg párhuzamosan, mellel repül a kapushatárvonal irányába. A kialakított dobóhelyzetben az egész test előredöntött, a jobb láb fölfelé, a bal láb pedig lefelé mozog, a bal kar a test előtt laza tartásban egyensúlyoz, míg a dobókar könyökben enyhén hajlítva tartja a labdát rézsútos magastartásban a fej fölött. A dobómozdulatot a csípő berántása indítja meg, majd a dobókar gyors, kanyarított mozdulattal küldi a labdát a kapura.
A felugrás közben a két láb helyet cserél, így a kidobást követően először a bal láb, majd kis ütemkülönbséggel a jobb láb nyúlik lefelé, és fog talajt. Az előredöntött test és a vízszintes irányú lendület gyakran okoz olyan mértékű egyensúlyvesztést, amit a futómozgással sem tud kivédeni a játékos. Így a bekövetkező előreesés okozta sérülést kétkezes talajfogással (esés tompítással), vagy kedvező talajfelszín esetén mellen történő továbbcsúszással (esés kicsúszással) kerülheti el a játékos. A kanyarított lövés mindkét formája remek lehetőséget nyújt a dobókézzel ellentétes oldalon játszó támadóknak a hosszú sarkok lövésére, vagy a labda kapus fölötti átívelésére, esetenként pörgetett lövésre. A dobókéz kanyarító mozdulata azonban megnehezíti a rövid sarkok lövését, amit csak a törzs vagy a kar visszafordításával nehezen oldhat meg a játékos.
A beugrásos-elhajlásos lövés kifejlődését az a tény tette szükségszerűvé, hogy a dobókézzel azonos oldalon játszó – például jobbkezes jobbszélső – játékosok számára a lövésszög erősen leszűkül. Ezt a hátrányt egyrészt a kapuelőtér fölé történő beugrással, valamint egy erőteljes, dobókézzel ellentétes irányú elhajlással igyekeznek ellensúlyozni a játékosok, amivel a lövésszög és így a megcélozható kapufelület nagysága jelentősen megnő.
A labdaátvétel után a játékos ideális esetben a szabaddobási és az oldalvonal találkozásától indítja a lendületszerzést, lehetőleg a kapu felé vezető legrövidebb úton. A védőjátékos külső oldalán, annak háttal fordulva közelíti meg a támadó a kapuelőtér-vonalat, ami lehetőséget ad a labda jobb takarására és annak a dobóhelyzetbe történő zavartalan felkészítésére. Az utolsó előtti, jobblábas lépéssel a játékos oldalirányba erőteljesen kitámaszt, majd bal lábbal a védő mellé, a kapuelőtér-vonal elé lép. A testsúly fokozatosan átcsúszik a bal lábra, melyről a súlypont mély süllyesztése után a játékos bal vállal előre rugaszkodik el a négyméteres vonal irányába. A felsőtest a lövésszöget egy erőteljes elhajlással igyekszik növelni, amit tovább fokoz a dobókar kinyúlása, amikor is az a melltájékon tartott labdát a fej túlsó oldalára, dobóhelyzetbe lendíti. Így a beugrás után a játékos lényegében az elhajlásos lövés dobóhelyzetét veszi fel, melyben a test közel vízszintes helyzetben úszik a levegőben, megközelítőleg párhuzamosan az alapvonallal, enyhén elfordult felsőtesttel úgy, hogy a bal váll néz a dobásirányba. A lábak terpeszben, enyhén hajlítva, a bal kar a test előtt segít az egyensúly megőrzésében, míg a dobókar könyökben erősen hajlítva a test síkjában, a fej túlsó oldalán tartja a labdát.
A dobómozdulatot a csípő fordítása indítja meg, mely a jobb vállat a dobásirányba húzza, így kialakítva az ívhelyzetet. Ezt követi a hajlított dobókar előremozdulása a fej vonalában, amely fokozatos nyújtással egyenes úton gyorsítja fel a labdát. Végül a talajjal párhuzamosan mozgó csukló vezeti előre a labdát a kapu irányába egy erőteljes csapómozdulattal. A kidobás után az előremozgó dobókar lendülete átfordítja a testet annak hosszanti tengelye körül. Ezért a bal láb és a bal kéz lehelyezése után a dobókar gyorsan fog talajt, és erőteljes könyökhajlítással igyekszik fékezni a forgás sebességét (esés tompítással). Amennyiben az ezt követő talajt fogó jobb láb sem tudja a mozgás sebességét biztonságosan fékezni, úgy célszerű testhez zárt, hajlított karokkal egy újabb fordulatot végrehajtani a test hosszanti tengelye körül, majd hajlított fekvőtámasz helyzetben befejezni a mozdulatsort (esés kigurulással).
Meglehet a technika végrehajtása nem könnyű, bizonyos akrobatikus ügyességet igényel, a beugrásos-elhajlásos lövés rendkívül előnyös, a dobókéz azonos oldalon játszó szélsők számára nélkülözhetetlen kapura lövési mód. A labda kedvezően felkészített helyzete ugyanis mind a rövid sarkok, mind a kevésbé takart hosszú sarkok lövését lehetővé teszi.
A videók a Testnevelési Egyetem megbízásából a Széchenyi 2020 támogatásával készültek.
Közeli kapura lövés esetén gyakran előfordul olyan helyzet is, amikor a kapus előremozogva szinte teljesen elfedi a kapu felületét. Igaz, így a megcélozható kapufelület erősen csökken, ugyanakkor a labda kapus fölötti átívelésével jó lehetőség kínálkozik annak kapuba juttatására. Az ívelés végrehajtása az utolsó pillanatig megegyezik a kapura lövés mozdulatsorával, így a lendületszerzés, a labda felkészítése, a dobóhelyzet kialakítása és a dobás megindításának mozdulata is azonos. Ezzel a támadó mindegy készteti a kapust az erős lövés szemafortechnikával történő védésére, majd kivár egészen addig, míg a kapus elérte ugrásának tetőpontját. Aztán a játékos előremozgó dobókezét a váll vonalától fokozatosan lelassítja, és erőteljes csapómozdulat helyett egy felfelé irányuló, lágy csuklómozdulattal íveli a labdát a lefelé eső kapus felett.
Az ívelés során törekedni kell arra, hogy annak legmagasabb pontja mindig a kapus fölött legyen, valamint a labda leszállóága hosszabb legyen, mint a felszállóága. Ezért ejteni csak a felső dobóhelyzetből célszerű, alsó dobóhelyzetből indítva ugyanis a labda indítóága túl hosszú, ami a kapus közbeavatkozását megkönnyíti.
Az ívelt lövés másik változata, amikor a játékos a felső lövéshez hasonlóan, dinamikus csípő- és vállmozdulattal indítja el dobóhelyzetből a labdát, de a kidobás utolsó fázisában a gyorsan előrecsapódó alkar a labda alá szalad, melyet így a hátrahagyott csukló csapómozdulatával az ujjak visszafelé megpörgetnek. A labda ily módon jelentősen veszít ugyan haladási sebességéből, viszont erőteljesen pörög a dobásiránnyal ellentétesen Ennek következtében a klasszikus íveléshez képest a labda enyhébb íven, de gyorsabban halad a kapu felé és gyors könyök- és karmozdulatra reagáló, alsósarkos lövésre számító – és ezért súlypontját süllyesztő, karjait lefele lendítő – kapus fölött.
Az ívelést leggyakrabban a szélsők alkalmazzák, mert szögből történő beugrás esetén a kimozduló kapus által szabadon hagyott, távoli hosszú sarok erre jó lehetőséget kínál. Azonban tiszta gólhelyzetben vagy büntetőlövésnél ez a kapura lövési technika – mértéktartóan alkalmazva – szintén hatásos fegyver lehet.
A videók a Testnevelési Egyetem megbízásából a Széchenyi 2020 támogatásával készültek.
A légi dobás vagy röviden “röpte” tulajdonképpen jól ismert formája a kapura lövésnek, hiszen légmunkája a beugrásos lövéssel megegyező. Az előkészítést azonban labda nélkül hajtja végre a játékos, anélkül ugrik a kapuelőtér fölé, majd a levegőben átvett labdát gyors mozdulattal küldi kapura. A technikai végrehajtás kritikus pontja a labda átvétele, felkészítése és a dobás összehangolása, melyet a játékosnak viszonylag rövid idő alatt a levegőben kell végrehajtania. Ezért az ugrást az érkező labda irányába úgy kell időzíteni, hogy a labdát még felszálló ágban vagy az ugrás csúcspontján vegye át a játékos. A fejmagasságban vagy az alatt érkező labdát két kézzel, míg a fej fölött, érintőmagasságban érkezőt egy kézzel veszi át a játékos, majd a labda lendületét kihasználva egyenes úton készíti fel azt a dobóhelyzetbe. Az átvételt követően a játékos teste előre, az ugrás irányába halad, a dobókar pedig a labda felkészítésével hátrafelé mozdul. Ez az ellentétes irányú mozgás előfeszíti a dobásban részt vevő izmokat, kialakítva az ívhelyzetet. Ezt követi a gyors karmozdulattal végrehajtott, nem túl erős, de jól helyezett dobás még a talajfogás előtt.
A légi dobás előnye, hogy a játékos a dobás előkészítését – így a lendületszerzést és a felugrást – viszonylag zavartalanul hajthatja végre, valamint a kapuelőtér fölé játszott labdát a védők mögött veszi át, ami megnehezíti azok közbeavatkozását. Emellett ez a kapura lövési mód látványos, eredményes, ráadásul esetenként lehetőséget ad a kapufáról vagy a kapusról kipattanó magas labdák újbóli értékesítésére.
A labda lövés közbeni megpörgetése az utóbbi évek divatos és gyorsan fejlődő kapura lövési módja, amely a közeli és a szélső lövő zónából látványos gólszerzésre nyújt lehetőséget. Lényege, hogy a kapuelőtér fölé ugró vagy büntetődobást végrehajtó játékos a megcélozható kapufelület növelése érdekében a lövés során a kisujj vagy a nagyujj irányába csuklójával erőteljesen megpörgeti a labdát. Így az a talajra érkezés után jelentős vízszintes eltéréssel pattan vissza és mintegy megkerüli a kapust.
A dobókézzel ellentétes oldalon kapura törő szélső a kanyarított lövéshez hasonlóan a sarokból indulva egyenes vonalon, vagy az oldalvonal felől indulva íves mozgáspályán hajtja végre a lendületszerzést, és ennek megfelelően vagy a dobókézzel ellentétes, vagy az azzal azonos lábról rugaszkodik el a kapushatárvonal irányába. Eközben a labdát a mell elől a kanyarított lövés dobóhelyzetébe, a fej közelébe vezeti a játékos, majd az ugrás holtpontján félköríves lendítéssel a csípő mögé-mellé vezeti azt. Ily módon – a kanyarított lövés hiteles cselezéssel – először erőteljes szélességi elmozdulásra készteti a kapust, aki a dobókéz mozgását követve kezeit és súlypontját is mélyebbre süllyeszti. Ekkor a játékos – még mielőtt talajt fogna – egy a nagyujj irányába történő, az óramutató járásával ellentétes irányú, dinamikus csuklómozdulattal megpörgeti a labdát, és egyidejűleg az alkar előrecsapásával a kimozduló kapus lába mellé pattintja azt. Az ily módon előrepörgetett labda aztán a földet érést követően gyorsabban, jelentős vízszintes eltéréssel és a talajhoz viszonyítva kisebb szögben vágódik a kapus mögött a hálóba. A kidobás után a késleltetett lövés és a törzs erőteljesebb oldalirányú dőlése rendszerint egyensúlyvesztést okoz, amit az ugróláb talajfogása után tompítással vagy kicsúszással védhet ki sérülésmentesen a játékos. A technikai végrehajtás legkorszerűbb formája, amikor a játékos a vállmagasságban felkészített labdát a kapus feje mellett-fölött a nagyujj irányába megpörgetve küldi kapura. A pörgetés másik végrehajtási módját elsősorban a dobókézzel azonos oldalon játszó szélsők alkalmazzák a beugrásos-elhajlásos lövés hatósugarának növelésére. Ennek technikai végrehajtása egyszerűbb, mert a lövés során a kar dobómozdulata, valamint ezzel egyidejűleg a csukló kisujj irányába történő, óramutató járásával megegyező irányú labdapörgetése közel azonos irányú.
Meglehet, a pörgetett lövés végrehajtása – különösen a nagyujj irányába – nem egyszerű, ügyességet és fejlett labdakezelési képességet igénylő kapura lövési mód. A játékban betöltött egyre növekvő szerepe azonban vitathatatlanná teszi létjogosultságát a modern kézilabdázás technikai repertoárjában. Sőt, ezen gólszerzési technika továbbfejlesztése új perspektívákat nyithat a kapura lövési módok, és ennek következtében a kapusvédési technikák terén.
