A vegyes védekezés egyesíti magában az emberfogásos és a területvédekezés előnyeit, legfőbb értékeit, ezáltal a legmagasabb szintű támadójáték ellensúlyozására is képes. A két védekezési rendszer ésszerű kombinálása lehetővé teszi, hogy a biztonságos alapul szolgáló területvédekezés mellett az ellenfél legveszélyesebb játékosai is kikapcsolhatók legyenek egy védekezési rendszeren belül.
- Így vegyes védekezésnél a védők többsége a fő védelmi vonalban elhelyezkedve zónázik, egyes védők pedig előttük vagy mögöttük mozogva embert fognak.
- A védőfeladatok ilyen mértékű megosztásával mindkét feladatkörben az arra legalkalmasabb játékosok szerepeltethetők.
- Ez egyúttal azt is jelenti, hogy az egyes játékosoknak – specializált védőfeladatuknak megfelelően – tisztában kell lenniük az emberfogás szempontjaival, illetve a területvédekezés működési mechanizmusával.
Jó alkalmazással a vegyes védekezés a legértékesebb és legcélszerűbben használható védekezési rendszer. Fő előnye az észszerűség és a biztonság, szinte minden külső körülményt és várható következményt figyelembe véve a biztonságos területvédelemre és egy-egy kiemelkedő képességű támadó semlegesítésére összpontosít. Az ellenfél legveszélyesebb játékosának kikapcsolásával egyrészt közvetlenül megakadályozza annak eredményességét, másrészt így közvetve nehezíti az ellenfél támadásszervezését. Mivel természetesen nem szívesen mond le legjobbjának elvesztéséről, külön erőfeszítést igényel az ellenféltől egyéni emberfogással őrzött játékosa helyzetbe hozása és őrzőjének leválasztása. Míg annak szabadítására és játékba hozására összpontosítanak, rendszerint feladják előzetes támadási tervüket, gyakran hibázásra kényszerülnek. Pszichikailag pozitívan hat a védőkre, hogy egyik társuk kivette a játékból a legeredményesebb támadót, és ez különösen megnyugtatóan hat a kapusra, akit egyazon játékos sorozatos eredményessége rendszerint elbizonytalanít.
Számtalan előnye mellett a vegyes védekezésnek csupán néhány hátránya van. A területvédekezéshez kevesebb védő áll rendelkezésre és ez rendszerint a támadó csapatnak kedvez, valamint a zónázó és emberfogó védők közötti figyelemmegosztás, kölcsönös segítés problémát okozhat. Szintén e védekezési rendszer hátrányának róható fel, hogy az emberfogó játékostól rendkívül hatásos egyéni védekezést kíván meg. Ezek azonban mindenfajta védekezésnek kritikus pontjai, a hatásosság alapfeltételei, így az általános védekezési elemekben való jártassággal ezek a hátrányok kiküszöbölhetők.
A vegyes védekezésre történő váltás lehet a csapat stratégiájának és védekezéstaktikájának része, de gyakran számbeli előny, eredmény- és időkényszer is kiválthatja e védekezési rendszer időleges bevetését. Mivel alkalmazását taktikailag rendszerint az ellenfél egy-egy kivételes képességű, veszélyes játékosa indokolja, vegyes védekezésnél célszerű emberfogással fedezni:
- az irányítót, ha rendkívül jól képzett, feladata magaslatán áll, és személyisége, tevékenysége maghatározó a támadójáték eredményessége szempontjából;
- az átlövőt, ha rendkívül gólveszélyes, kiváló lövő százalékkal gyakran kísérel meg kapura lövést, és azt egyébként a zónázó játékosok nem tudják semlegesíteni;
- a beállót, ha gyakori, eredményes kapura lövésekkel, vagy aktív előkészítő munkájával állandó gólveszélyt jelent a kapura;
- a szélsőt, ha jól cselez, szélről is eredményesen lő kapura, és védője egy-egy ellen képtelen feltartóztatni;
Az őrzött játékos pozíciója és mozgása határozza meg aztán hogy az emberfogást lazán, szorosan, illetve a fő védelmi vonal előtt vagy mögött hajtja végre az emberfogó védő. Eszerint a vegyes védekezés változatos formációkban alkalmazható.
A vegyes védekezésnek ezt a hatásos formáját olyan csapatok ellen indokolt megkísérelni, amelyekben egy kimagasló képességű játékos szerepel. Az 5+1 formában öt játékos a fő védelmi vonalban zónázik, egy védő pedig előttük embert fog. A zónázók jó együttműködéssel szélességben és mélységben egyaránt jól záró védőfalat alkotnak, amely biztonságot kölcsönöz e védekezési formának. Lényeges feladatuk az ellenfelek áttörési és befutási kísérleteinek megakadályozása, ezért a középső belső, valamint a két külső védő inkább maradjon a kapuelőtér-vonal közelében, míg a két belső védő kissé előrébb húzódva védekezzen. Az előretolt védő fő feladata a kijelölt támadó szoros vagy laza emberfogása a gólveszélyes területen belül, de emellett a puszta jelenlétével és zavaró tevékenységével közvetetten jelentősen növelheti a védelem mélységi hatósugarát. A jól tevékenykedő emberfogó így néha egymaga képes az ellenfél támadásépítésének és eredeti taktikai tervének megváltoztatására.
Az 1+5 formában öt játékos kissé előrébb húzódva a fő védelmi vonalat alkotva zónázik, egy védő pedig mögöttük, esetenként közöttük fogja a beállót. A zónázó védők egységes, jól záró védőfalat alkotnak, és kissé előrébb helyezkedve biztosítják emberfogó társuk szabad mozgásának és védőtevékenységének lehetőségét. Amennyiben védőfeladatuk megengedi, esetenként hátralépéssel közvetlenül akadályozzák, zavarják a veszélyes beállót, aki így két oldalról fedezhető. Az emberfogó játékos szorosan kíséri a beállót végig a kapuelőtér-vonal mentén, akadályozva annak támadás-befejezését és előkészítő tevékenységét. Jó helyezkedéssel az emberfogó játékosnak törekednie kell arra, hogy lehetőleg már a beálló labdaátvételét megakadályozza. Amennyiben pedig támadója mégis megkapja a labdát, azonnal le kell fogni és enyhe szabálytalanság árán, még időben megakadályozni a kapura fordulását.
Amennyiben nem megy a biztonság rovására, hasznos megoldás lehet az emberfogó és zónázó feladatkörök rugalmas összevonása, ezzel egyfajta laza vegyes védekezés kialakítása. Ez a kettős szerepkör lehetőséget ad az emberfogó védő időleges pihentetésére, a halmazati büntetésként megítélt gyakori kiállítás megelőzésére és esetenként a labda megszerzésére.
A vegyes védekezésnek ezt a támadó szellemű, nyíltabb formáját olyan csapat ellen indokolt megkísérelni, amiben egyazon támadási vonalban két különlegesen veszélyes játékos szerepel. A 4+2 formában négy játékos a fő védelmi vonalban zónázik, két védő pedig előttük az ellenfél két veszélyes játékosát, rendszerint a két átlövőt őrzi emberfogással. Csökkent számuk miatt ez esetben a zónázó védőkre fokozott szerep hárul, így tőlük ez a védekezési forma alapos felkészültséget, tökéletes összeszokottságat, fokozott aktiválást és jó helyzetfelismerést igényel. Az egyes zónarészek megnyúlásával az ellenfél esélyei megnövekszenek az áttörésre, ezért a játékosok kiterjedt szélességi mozgással, gyakori összelépéssel elsősorban a védőfal megfelelő szélességi zárására törekedjenek. Az előretolt védők a gólveszélyes területen szoros vagy laza emberfogással őrzik a kijelölt támadójátékosokat, különösen ügyelve arra, hogy átlövési vagy befutási kísérleteiket időben megakadályozzák. Védőfeladatukat megnehezíti, hogy a két őrzött játékos jó együttműködéssel, esetleg társaik segítésével igyekeznek őrzőiktől megszabadulni. Ezért a támadók csoportos kombinációi és különösen az elzárások különböző fejtái elleni hatásos védekezéssel mindkét emberfogónak tisztában kell lennie.
A 2+4 formában négy játékos a fő védelmi vonalat alkotva, kissé előrébb húzódva zónázik, két védő pedig mögöttük a két beállót fogja. A zónázók feladata ez esetben jelentősen nehezedik azáltal, hogy csökkent létszámban, ráadásul előretolt védők nélkül néznek szembe a támadókkal, akik így viszonylag szabadon törhetnek kapura. Ezért szélességi mozgásaik mellett mélységben is fokozottabban kell tevékenykedniük és kölcsönös segítségnyújtással akadályozni a támadók meg-megújuló átlövési és áttörési kísérleteit. Az emberfogó játékosok ez esetben kevésbé számíthatnak zónázó társaik támogatására, ezért védőfeladatukat leggyakrabban saját képességeikre támaszkodva, hatásos, egy-egy elleni védekezéssel kell megoldaniuk. A szoros, követő emberfogás nemcsak a szabálytalanságok számának növekedését vonja maga után, de a támadók számára fokozza az elzárások és különösen az elzárásba vezetés lehetőségét. Ezért a két emberfogó egymáshoz igazított védőtevékenysége, összehangolja és az elzárások különböző fajtái elleni hatásos védekezése rendkívül fontos.
Meglehet ez esetben a védők kölcsönös kisegítése nehezebb, az ellenfél kombinációi szerint amennyire lehet, használják ki a játékosok védőtársaik kedvező elhelyezkedését. Így az emberfogóktól esetleg elszakadó támadókat szükség esetén a zónázók vegyék át ideiglenesen, valamint – anélkül, hogy szem elől veszítenék a támadóikat – esetenként az emberfogók is segítsék ki zónázó társaikat.
Az előbbi példákat továbbfejlesztve az is előfordulhat, hogy az ellenfél mind a támadás első, mind a második vonalában rendelkezik egy-egy olyan játékossal, akinek személy szerinti őrzése szükségszerű. Ez ellen elméletileg az 1+4+1 forma felelne meg, amiben az előrébb húzódott négy zónázójátékos előtt, illetve mögött egy-egy játékos őrzi emberfogással az egyik átlövőt, illetve a beállót. E formáció hatásos alkalmazása azonban számos működési nehézséget rejt magában. A két középső zónázó védőre igen nehéz feladat hárul azáltal, hogy nekik kell megteremteniük az összeköttetést a külső védőtársaik, illetve mindkét emberfogó között. Ennek hiányában ugyanis a védelem egysége nem biztosított, és könnyen áthatolható rések támadhatnak az egymás mozgását figyelmen kívül hagyó védők között. Továbbá a védelem nagyon megnyúlik mélységben, a zóna távol kerül a kapuelőtér-vonaltól, és ez szinte kínálja a lehetőséget áttörésre, befutásra, és az ehhez kapcsolódó bejátszásokra. Ezért e védekezési formáció alkalmazása csak egyénileg igen jól képzett és egymással jól összeszokott védők esetén célszerű.
További fontos kérdés az, hogy meddig célszerű az emberfogó játékosok számát növelni. Meglehet, számukat az ellenfél különösen veszélyes játékosainak száma határozza meg, látható, hogy már két emberfogó esetén is mennyire nehezedik a zónázók munkája. Még egy játékos kiválását már nehezen bírná el a védőfal, és a megnövekedett védőterület a maradék zónázókra túlzott terheket róna. Egyébként is a zónázók számának háromra vagy az alá csökkentésével az ő tevékenységük is lényegében emberfogásra szűkül le, hiszen csak így tudják megoldani védőfeladatukat. Ezért a vegyes védekezés formái közül a legideálisabbnak egy, még optimálisabbnak két emberfogó alkalmazása tekinthető, míg az emberfogók számának háromra vagy annál többre növelése csak különleges játékszituációkban és alkalomszerűen alkalmazható.
Mindezeket összevetve megállapítható, hogy a vegyes védekezés számtalan formában, változatosan alkalmazható, és olyan erényeket tartalmaz, amelyek megfelelnek a modern védőjáték követelményeinek.
A soron következő ellenfél, illetve annak támadójátéka elleni hatásos védekezés érdekében figyelembe kell venni a támadók és védők egyéni képességeit, technikai és taktikai képzettségét, valamint fel kell készülni az ellenfél által nagy valószínűséggel alkalmazandó támadási rendszerre. Mivel a védekezés mindig egy adott támadási rendszer ellen irányul, részben ahhoz alkalmazkodik, fontos annak kipuhatolása, hogy az alkalmazott taktikával mi a támadók célja, és milyen reakciókat, válaszcselekvéseket várnak a védőktől. Ezen információk alapján aztán kiválasztható az a megfelelő védekezési rendszer, illetve annak legelőnyösebb változata, ami leginkább alkalmas a támadás kibontakozásának megakadályozására. A különböző támadási rendszerek ellen a következő védekezési rendszerek általánosíthatók.
A pozícióváltoztatásos – gyakori kifejezéssel – helytartásos támadást leginkább az óvatos, fegyelmezett csapatok választják, akik elsősorban hosszú, türelmes támadásszervezéssel igyekeznek gólhelyzetet kialakítani. Céljuk a védekezés rendjének folyamatos labdajáratással történő megbontása, majd az így keletkező gólhelyzetek biztos, felelősségteljes kihasználása.
Ezért ezek a csapatok emberfogásos védekezéssel megzavarhatók, mert a hosszú, folyamatos játék helyett a támadók gyors cselekvésre kényszerülnek. Különösen a gólveszélyes területen alkalmazott laza emberfogás lehet hatásos, mellyel a védekezés biztonságának megőrzése mellett a védők állandó nyomás alatt tarthatják a támadókat. Míg a félpályás vagy esetleg az egészpályás emberfogás eleve kizárja a helytartásos támadás lehetőségét azáltal, hogy a játékosok nem tudják elfoglalni támadópozíciójukat.
A csapatok leginkább akkor kísérleteznek pozícióváltoztatásos – ismertebb nevén – mozgásos támadással, ha nem rendelkeznek hatásos, távolról is eredményes átlövőkkel, és a csapatot közel egyformán képzett, mozgékony játékosok alkotják. A megnövekedett mozgásmennyiséggel és folyamatos helycserékkel a támadók célja a védők kimozdítása, eredeti pozíciójuk elhagyására és egy másik, előnytelenebb védőhely felvételére kényszerítése, valamint lehetőség szerint elzárásba vezetése. Ezért ez esetben nem célszerű a támadók követése és mélységben a kapuelőtér-vonal túlzott elhagyása, inkább a védőterület egymás közti arányos felosztásával, területvédekezéssel igyekezzenek a védők megakadályozni az ellenfél gólszerzését. Kiindulási pontnak célszerű a területvédekezés 6:0 alapfelállását választani, ami aztán a játék során folyamatosan 5:1 formációba vált át. Különösen élénk támadásszervezés esetén a 4:2 vagy esetleg 3:3 alakzat kísérelhető meg, míg 3:2:1 területvédekezéssel azonos időben valamennyi támadó egyaránt jól fedezhető.
A csapatok rendszerint akkor alkalmazzák a vegyes támadási rendszert, ha taktikájuk egy vagy néhány különlegesen jól képzett játékosuk tevékenységére épül. Ebben az esetben a gólveszélyes játékos vagy a játékosok az átlagosnál gyakrabban kísérlik meg a gólszerzést, míg csapattársaik elsősorban fegyelmezett pozíciós játékkal igyekeznek elősegíteni azok eredményes tevékenységét. Ebből logikusan következik a vegyes védekezés alkalmazása, ami biztonságos védőfal megtartása mellett egyéni emberfogással lehetővé teszi az ellenfél „méregfogának kihúzását”. Így a veszélyes támadók pozíciójától függően az 5+1 vagy az 1+5 alapfelállás lehet a legkedvezőbb, míg két kiemelkedő képességű támadó esetén a 4+2 vagy a 2+4 vegyes védekezési forma alkalmazható hatásosan.
A védekezés sikere nagymértékben attól függ, hogy a csapat hogyan képes alkalmazkodni, idomulni a megváltozott játékhelyzetekhez, vagyis hogyan képes ellensúlyozni, illetve kihasználni a számbeli hátrányt, illetve előnyt. Míg ugyanis támadásban a kialakult időleges helyzeti vagy számbeli előny-hátrány csak megkönnyíti, vagy megnehezíti a gólszerzést, védekezésben a tét ilyen körülmények között is a gól elhárítása. Ráadásul ez a probléma fokozott mértékben jelentkezik akkor, amikor kiállítás, kizárás vagy esetleg sérülés következtében a csapat tartós számbeli előnybe vagy hátrányba kerül.
Jóllehet a mérkőző csapatok általában a játékidő túlnyomó részét azonos létszámmal játsszák, a számbeli előnyben vagy hátrányban eltöltött rész azonban erősen rányomja a bélyegét a csapatok teljesítményére. Különösen a mérkőzés kritikus szakaszaiban, a végjátékban vagy hosszabbításban, az előnyben-hátrányban eltöltött időperiódusok a mérkőzés fordulópontjai lehetnek. Ezért célszerű körvonalazni a hatásos védekezés lehetőségét számbeli előnyben, illetve számbeli hátrányban, valamint megvizsgálni, hogy hogyan képes a csapat eredményesebb védekezésre számbeli egyenlőség esetén.
Számbeli előny esetén természetes elvárás a védekező csapattal szemben, hogy ne kapjon gólt. Sőt a védők igyekezzenek lehetőleg gyorsan megszerezni a labdát, mert esélyük a gyors ellentámadásra – és így a viszonylag könnyű gólszerzésre – a csökkentett létszámú ellenféllel szemben kedvező. Ennek elérése érdekében – határozott labdaszerzési céllal – a védőtevékenységet elsősorban mélységben kell növelni anélkül, hogy ezzel a védekezés fellazulna. Erre valamennyi védekezési rendszer jó lehetőséget kínál, és a védők képességei, valamint az ellenfél ismerete alapján a legmegfelelőbb védekezési mód választható meg.