A sáncolás – elsősorban a karok labda útjába történő helyezésével – az utolsó lehetőség az ellenfél gólszerzési kísérletének megakadályozására. Ez a technika a védekezés egyik legtipikusabb eleme, melynek jelentősége a kapura lövési technikák fejlődésével egyenes arányban nőtt. A sánccal taktikailag kettős cél valósítható meg, elsősorban a kapura lőtt labda útjának blokkolása, másodsorban pedig minél nagyobb kapufelület takarása. Meglehet, a sáncolás elsősorban a karok feladatának tekinthető, néha a felsőtest, ritkábban a combok is részt vesznek a kapura lőtt labda megállításában.
A sáncolás különböző játékhelyzetekben történő gyakori előfordulása számtalan végrehajtási módra kínál lehetőséget. Így a sáncolás kivitelezhető egyénileg vagy csoportosan, és mindkét forma végrehajtható a talajon, illetve a levegőben.
Egyéni sáncolás
Ez a technikai elem egy-egy elleni játékszituációkban használatos, amikor a védőnek csupán saját képességeire és felkészültségére hagyatkozva kell valami módon megakadályozni a labda hálóba jutását. Mivel a támadók különböző kapura lövési technikákkal igyekeznek gólt szerezni, ennek megfelelően a védők is különböző sáncolási technikákat alkalmaznak.
Alsó lövések sáncolása
Az alsó lövést vállmagasság alatt, a védő egyik oldalán hajtják végre a támadók, így a játékosnak nincs lehetősége mindkét karját a labda útjába helyezni. Ez az oka annak, hogy ebben az esetben csak az egyik – a lövés oldalán kinyúló – kéz vesz részt a kapura küldött labda megállításában. A védő alaphelyzetből a lövés felőli oldalon úgy nyújtja ki karját, hogy nyitott tenyere a labda magasságában és kissé e test síkja előtt helyezkedik el. A lövés felőli láb oldalirányú kilépésével és enyhe törzshajlítással a sáncolás hatósugara jelentősen növelhető. A sáncolás pillanatában a kinyúló kéz állítja meg a kapura tartó labdát, és vállból történő rugalmas utánaengedéssel fékezi annak erejét, míg a másik kar és a törzs felkészül az esetleges ütközésre.
Felső lövések sáncolása
Ezt a lövésfajtát rendszerint fejmagasságban vagy a fölött hajtják végre a támadók, ezért a védők előkészítő munkája is ennek megfelelően alakul. A játékos alaphelyzetből egy kilépéssel összekötve mindkét karját rézsútosan a fej fölé lendíti. A kilépéssel a testsúly az elülső lábra csúszik át, és azt leterhelve biztosítja a védő stabilitását. Míg a kezek az utolsó pillanatig mozgásban maradnak, és apró mozdulatokkal igyekeznek a közbeavatkozásra legmegfelelőbb helyet megtalálni. A sáncolás pillanatában a tenyerek nyitottak, az ujjak nyújtottak, a karizmok feszítettek, és a karok vállból történő rugalmas utánaengedéssel fékezik a labdaütközés lendületét. Kevésbé erős lövéseknél a kezekről visszapattanó labda iránya az alkar és a csukló előre-lefelé mozdításával befolyásolható, ezáltal – megkönnyítve annak későbbi elfogását – a labda testközelben tartható.
Elhajlásos lövések sáncolása
Ez esetben mindkét kar részt vesz a labda megállításában, ezáltal nagymértékben növelve az esélyt az eredményes közbeavatkozásra. Ez a kedvező lehetőség abból ered, hogy ez esetben a támadónak több időre van szüksége a lövés előkészítéséhez, elegendő időt biztosítva ezáltal a védőnek mindkét karja egymás mellé helyezésére a lövés felőli oldalon. Sőt a távolabbi kéz fellendítése nemcsak a sáncolás hatósugarát növeli, de egyúttal az arc védelmét is biztosítja. A sáncolófelület mérete egy oldalirányú kilépéssel, valamint a törzs labda felé történő enyhe elhajlásával tovább növelhető. A védő egészen a dobás megindításáig apró karmozdulatokkal követi a támadó dobókarjának mozgását, illetve igyekszik minél nagyobb felületet eltakarni a kapuból. A sáncolás pillanatában a játékos lehetőleg két karral állítsa meg a labdát úgy, hogy annak lendülete egyenletesen oszoljon meg a karjai között.
Felugrásos lövések sáncolása
A sáncolásnak ez a formája akkor alkalmazható, ha a megelőző védőtevékenység nem járt sikerrel, és a támadó felugrásos lövést kísérel meg a levegőből. A sáncolás megfelelő ritmusa érdekében a védőnek a támadóhoz hasonlóan, de egy kis ütemkülönbséggel később kell felugrania. Ezáltal a védő ideiglenesen lépéselőnybe kerülhet a levegőben ellenfelével szemben, és mozgásait a támadó mozdulatának megfelelően igazíthatja.
A támadó és a védő közötti távolságtól függően a sáncolás indítható alaphelyzetből vagy egy kis kilépést követően. Mindkét esetben az ugrás előkészítéseképpen a védő süllyeszti súlypontját, majd egy vagy lehetőleg páros lábról erőteljesen elrugaszkodik. Ugrás közben mindkét karját egymáshoz közel helyezve, rézsútosan fellendíti, és nyitott tenyérrel követi a támadó dobókezének mozgását. Amennyiben a támadó a levegőben megváltoztatja a dobóhelyzetét, ahhoz a védőnek is alkalmazkodnia kell a törzs megfelelő irányba történő hajlításával. A sáncolás pillanatában a karok vagy kezek állítják meg a labdát, és vállból történő rugalmas utánaengedéssel fékezik a labda ütközésének lendületét. Majd a labdaérintés helyétől függően az alkar vagy a csukló előre-lefelé történő mozdulattal befolyásolhatja a levágódó labda irányát.
Csoportos sáncolás
Amennyiben a támadó lövő szándéka előre látható, úgy lehetőség adódik két vagy több védő csoportos sáncolására. A kapura tartó labda megállítása, valamint a kapufelület takarása hatásosabban oldható meg a társak segítségével, a védők karjainak szélességében egymás mellé vagy mélységben egymás alá helyezésével mind a talajon, mind pedig a levegőben.
Szélességben történő csoportos sáncolást akkor célszerű alkalmazni, ha a védő ugyan már elkésett a kilépéssel a kapura törő támadóval szemben, de még elegendő idő mutatkozik arra, hogy két vagy több védő egymás mellé lépve közösen sáncolja a felugrásos lövést. Ez a szituáció egyúttal a tipikus példája annak, hogy egy védőjátékos hogyan egyenlítheti ki hátrányos helyzetét társai segítségével.
A sáncolás előkészítéseképpen a védők apró, oldalazó lépésekkel megközelítik egymást, és igyekeznek a legmegfelelőbb kiindulóhelyzetet felvenni a közös akcióra. A felugrás és a légmunka során a védők úgy hangolják össze tevékenységüket, hogy minél nagyobb felületet takarjanak el a kapuból anélkül, hogy testük vagy kezeik között átjuthatna a labda. A karok egymás keresztezése és a test elfordulása nélkül folyamatosan követik az ellenfél dobókarjának mozgását, egészen a dobás megindításáig. A sáncolás pillanatában rendszerint a kezek állítják meg a labdát, míg a karok egy vállból történő rugalmas utánaengedéssel tompítják a lövés erejét. Néha a támadó nem engedi útjára a labdát a levegőben, hanem talajfogás után egy újabb kapura lövést vagy esetleg áttörést kísérel meg. Ezért a biztonságos talajfogás mellett a védők folyamatosan tarzsák szemmel a támadók második szándékú kísérletének elhárítása érdekében.
Mélységben történő csoportos sáncolás egyfajta kiegészítő megoldásnak tekinthető a kilépő és felül sáncoló védő üresen maradt helyének fedezésére. Ebben az esetben míg az egyik védő kilép és karjai fej fölé lendítésével igyekszik a támadó felső lövését sáncolni, közelebbi szomszédja az üresen hagyott helyre mozdul, és karjaival igyekszik a lövés felőli oldal alsó részét takarni. Mivel a kilépő védő tevékenysége rendszerint meggyőző, a támadó gyakran kísérel meg inkább alsó lövést. Ezt a második szándékú kísérletet közvetlenül a kapuelőtér előtt helyezkedő védőtárs aztán jó eséllyel sáncolhatja egy vagy lehetőleg két kézzel. Ez a hatásos együttműködés eredeti tervének teljes föladására és újabb, más irányú tevékenységre késztetheti a támadót. Amennyiben az ellenfél következő tevékenysége gyors átlövési vagy áttörési kísérlet, az elöl helyezkedő védő ütközéssel akadályozza meg azt.
Összegzésképpen megállapítható, hogy – jóllehet a sáncolás a védő utolsó lehetősége a góllövés megakadályozására – egyénileg vagy csoportosan végrehajtva ez a technikai elem a gól elhárításának hatásos módja. Ezenfelül minél nagyobb kapufelület takarásával a sáncolás a kapus munkáját is jelentősen megkönnyíti. A hatásos alkalmazás érdekében azonban célszerű figyelembe venni a sáncolás alapelveit.
- A sáncoló védő folyamatosan tartsa szemmel a labdát és a kapura lövő ellenfelét, a sáncolás azonban ne gátolja meg őt tájékozódásában.
- A védő legyen bátor, és sáncolás közben állandóan tartsa nyitva a szemét, továbbá feszítse meg az akcióban részt vevő izmait, nyissa ki tenyerét és nyújtsa ki az ujjait.
- A karok és kezek minél nagyobb felületet takarjanak, de csak annyira távolodjanak el egymástól, hogy a labda ne hatolhasson át közöttük.
- Lehetőleg mindkét kéz vegyen részt a sáncolásban, hogy a lövés ereje ily módon megosztódjon köztük.
- Egykezes sáncolás esetén azonban a karnak a lövés felöli oldalon, kissé rézsútosan előre kell kinyúlni és a lövés lendületét egymagában fékezni.
- A biztos támaszhelyzet megtartása érdekében a védő lehetőség szerint a talajon hajtsa végre a sáncolást, és csak akkor kísérelje meg a labda megállítását a levegőben felugorva, ha azt máskülönben nem éri el.
- Minél közelebbről hajtja végre játékos a sáncolást, annál nagyobb felület takarható, továbbá annál gyengébb a labda ütése.
- A sáncolás pillanatában a védő a karok vállból történő rugalmas utánengedésével csökkentheti a lövés lendületét, valamint egy előre-lefelé irányuló alkar- és csuklómozdulattal befolyásolhatja a visszapattanó labda irányát.
- Sáncolás alatt a védő gyorsan reagáljon, és állandóan legyen kész a támadó improvizációjának, illetve második szándékú akciójának meghiúsítására.
A sáncolás nem egyszerű feladat, amit ráadásul tovább nehezít az a tény, hogy a végrehajtás közben a védőnek kapura lövő ellenfele mozgásaihoz is folyamatosan alkalmazkodnia kell. Csupán a sáncolás megkísérlésével azonban a védő jelentős felületet takarhat el a kapuból, ily módon nagymértékben segítheti kapustársa munkáját és zavarhatja a kapura lövő ellenfél tájékozódását. Sőt, a kapura lövések sorozatos sáncolásával az ellenfél elbizonytalanítható, hibázásra kényszeríthető, és esetenként a labda is megszerezhető. Mellesleg csupán a sáncolás gyakorlásával egyéb olyan képességek, mint például az időzítés, a ritmusérzék, a ruganyosság, a mozgáskoordináció vagy az együttműködés, szintén jelentős mértékben fejleszthetők.
